Koyaanisqatsi - Kizökkent világ / Koyaanisqatsi - Life Out of Balance /
Gyártási idő: 1983
színes, amerikai film /
Rendezte: Godfrey Reggio
Író: Alton Walpole Godfrey Reggio Michael Hoenig Ron Fricke
Gyártó: Institute for Regional Education, Santa Fe
Szavazzon: 0% 10% 20% 30% 40% 50% 60% 70% 80% 90% 100%
Szerintünk: 95% Önök szerint: 100%



Kritika


Godfrey Reggio 1983-ra készítette el páratlan debütáló munkáját, a Koyaanisqatsi-t. A szó egy hopi indián kifejezés, amely „kizökkent világ”- ot jelent; arra utal, hogy az egykor egy bő évtizedre hallgatásba és imádságba burkolódzó szerzetes Reggio az emberiség és a természet kapcsolatában törést észlel – valami eltérítette, torzította az egymás mellett élést, a világ és a társadalom egyenletes fejlődését, és napjaink változásai olyan gyorsak, hogy időnk sincs megállni és elgondolkodni azok irányán és az így felvetődő kérdéseken. A hatásos film megmutatja, hogy amit ma normálisnak, mindennapinak élünk meg, az korántsem olyan természetes, mint hisszük, legtöbbünk mai élettere, életstílusa pedig már rég nem olyan, amivel a „normális” jelző köszönőviszonyban lehetne.

A filmalkotás teljes egészében egy dialógus és szereplők nélküli, zenére komponált vízióáradat: a természet lenyűgöző csodáival indít, óriási sivatagok szabályos homokbarázdáit, vonuló felhőket, formálódó gázokat, monumentális hegyvonulatokat, végtelen óceánok és erdők érintetlen szépségét tárva elénk. Majd ezt kontrasztba állítva szembesülünk a technika csodáival, épületekkel, a városiasodás elidegenítő képeivel, füstölő gépek, erőművek zord látványával, a felhőkarcolók természetellenesen pogány szépségével, a fejlett társadalmak, csillogó nagyvárosok nyüzsgő mindennapjaival, embertömegek végeláthatatlan rohanásával és tülekedésével, felgyorsított és lelassított autó- és emberoszlopokkal, a nagyüzemek gépsorai mellett végzett idegőrlő monotonitással, és mindezek mély céltalanságával és kongó ürességével.

A lenyűgöző víziót Philip Glass (Az órák, Kundun, Truman Show) hipnotikus, „minimal art”-ként aposztrofálható zenéje foglalja egyszerű, de légmentesen illeszkedő keretbe. Kép és zene közös lüktetése és hömpölygő fúziója olyan tökéletes egységet alkot, amit Walt Disney 1940-es Fantázia című munkája óta nem láthattunk a vásznon.

A filmet vizsgálva nem kerülhetjük el a párhuzamot az operatőr Ron Fricke 1992-es Barakájával. Az ott már rendezőként is közreműködő tehetséges kameraman filmjének célja más, mint a Koyaanisqatsi-é: megmutatni a világ sokszínűségét, annak minden szépségével és borzalmával együtt, a spiritualizmuson keresztül vizsgálni ember és természet viszonyát, összefoglalni, honnan jöttünk, hogy megérthessük, hol tartunk most. A Koyaanisqatsi sok gondolata, beállítása visszaköszön a Baraka felejthetetlen képei között is.

A film az idők során trilógiává bővült: a ’87-es Powaqqatsi a fejlődő országok nyomorúságát, a kultúrák és a földi élet sokszínűségét és egyidejűségét tárja elénk, a 2002-es Naqoyqatsi pedig a rendező saját szavaival élve a „globalizált pillanatot ragadja meg, amiben élünk”. Mindhárom film a technológia körül forog, a fejlődés, iparosodás életünkre gyakorolt hatásával foglalkozik. A Koyaanisqatsi megmutatja, hogy a technológia és a természet mennyire nem egészíti ki egymást, a Powaqqatsi-ban a fejletlen kultúrákra okozott hatásokkal szembesülünk, a Naqoyqatsi-ban pedig már természet sincs, csak technológia van, álkörnyezet, egy új természet, ami nem kapcsolódik az eredetünkhöz. Míg az első alkotás executive produceri teendőit Francis Ford Coppola vállalta magára, a másodikét vele karöltve George Lucas, a harmadikét pedig Steven Soderbergh jegyzi.

Reggio maga is tökéletesen látja filmjei mibenlétét és jelentőségét: „Nem vagyok környezetvédő Semmit sem akarok megmenteni. Hiszek benne, hogy az ember csak akkor menthet meg valamit, ha alternatívát nyújt” … „Nem hiszek az egyetemes válaszokban. Minden, ami egyetemességre tör, számomra fasizmus, mert figyelmen kívül hagyja azt az alapvető tényt, hogy mindannyian mások vagyunk”. A Koyaanisqatsi nem akar elméleteket gyártani vagy igazolni, magyarázatokat adni, tanítani, új utakat, alternatívákat mutatni, sem vádolni és hibáztatni; egyszerűen csak elgondolkodtat, provokál, és kérdéseket tesz fel, a válaszokat pedig a befogadóra hagyja (és teszi mindezt úgy, hogy eközben lenyűgözi nézőjét) – és innentől nevezhetünk egy kultúrterméket műalkotásnak, művészetnek. A grandiózus vízió felejthetetlen filmélményt kínál, egy varázslatos filmkölteményt, melynek szöveg nélküli képei bizony beszédesebbek ezer szónál – metaforikus befejező képsorát pedig valószínűleg sosem felejtjük el.

PHILIP GLASS

Philip Glass az egyesült államokbeli Baltimore-ban (Maryland) született, majd a Chicagói Egyetem, illetve a New York-i Juilliard School of Music növendékeként szerzett diplomát. Az 1960-as évek elején két évig Glass Nadia Boulanger tanítványa volt Párizsban. Közben pénzkeresés céljából Ravi Shankar indiai zenéjét írta át a jelenlegi, „nyugati” kottaírás szerint. Miután visszatért New Yorkba, a megismert keleti technikákat építette be saját zenéjébe. 1974-ig számos jelentős és újító jellegű darabbal rukkolt elő, tucatnyi új zenét szerzett együttese, a Philip Glass Ensemble, valamint a Mabou Mines Theater Company számára, amelynek alapításában ő is közreműködött. Ebben az időszakban született a Music in Twelve Parts, majd ezt követte a mérföldkőnek számító opera, az Einstein on the Beach, amelyet Robert Wilsonnal készített 1976-ban.

Az Einstein óta Glass bővítette repertoárját, amelyben ma opera-, tánc-, kamara-, filmzenék, illetve zenekari művek is megtalálhatók. Martin Scorsese Kundun című filmjéhez komponált zenéjét Oscar-díjra jelölték, míg Peter Weir The Truman Show (Truman Show) című alkotásának a zenéjéért Aranyglóbusz-díjjal tüntették ki. Stephen Daldry The Hours (Az órák) című filmjének a zenéjéért Aranyglóbusz-, Grammy- és Oscar-díjra jelölték, illetve elnyerte a Brit Film- és Televíziós Akadémia (BAFTA) díját a filmzene kategóriában. A The Illusionist (Az illúzionista) és a Notes on a Scandal (Egy Botrány Részletei) című, a kritika által is elismerően fogadott filmek eredeti zenéje tavaly jelent meg. Az Egy Botrány Részletei zenéjéért Glasst Oscar-díjra jelölték.

A Glass és további hat nemzetközi művész együttműködéséből született Orion című új művet 2004-ben mutatták be a 2004-es athéni olimpia kulturális rendezvénysorozatának keretében. Ugyanebben az évben volt Glass 2. zongoraversenyének (Lewis és Clark nyomán) ősbemutatója is az omahai Szimfonikus Zenekarral. Glass legújabb szimfóniáit (a 7. és 8. szimfóniát) 2005-ben mutatta be a washingtoni Kennedy Kulturális Központ saját szimfonikus zenekara, a National Symphony Orchestra, valamint a Linzi Bruckner Zenekar a Brooklyn Academy of Music-ban. Szintén 2005-ben volt a Waiting for the Barbarians című opera premierje, amely J.M. Coetzee könyve nyomán született. Glass az indiai szellemi vezetőnek, Srí Rámakrisnának állított emléket a The Passion of Ramakrishna című zenekari művel, amelyet először 2006-ban hallhatott a közönség az Orange County Performing Arts Centerben.

Glass termékenyen dolgozott 2007-ben. Ebben az évben több beharangozott művel állt a közönség elé, így a Book of Longing-gal, valamint az Appomattox című operával, amely az amerikai polgárháború végét dolgozza fel. 2007 áprilisában az English National Opera és a Metropolitan Opera közös rendezésben újra színre állította Glass Satyagraha című operáját, amelyet 2008 áprilisában láthat a New York-i közönség. Woody Allen legújabb, Cassandra’s Dream (Kasszandra álma) című filmje, amelynek zenéjét Glass szerezte, 2008 januárjától látható a mozikban.