Bejelentkezés

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Természetvédők

Urbanizált madarak

14 éve | Abi Karam Samirné Marika | 2 hozzászólás

Tiszteletreméltó

Urbanizált madarak Ediacara - 2009.06.19 19:26

Városi madarakról a szakember szavaival: interjú Dr. Bókony Veronika madárbiológus-kutatóval, aki a Pannon Egyetem kutatócsoportjával itthon elért nemzetközi tudományos sikerekkel büszkélkedhet.

Dr. Bókony Veronika fiatal kutató, 2006-ban doktorált, jelenleg a Pannon Egyetem Limnológiai Intézetének tudományos munkatársa. A Dr. Liker András vezette kutatócsoporttal nemrégiben az Amerikai Tudományos Akadémia folyóiratában (PNAS) megjelent tanulmányban ismertették a házi verebek csoportos viselkedésében felismert sikeres élelemszerző, problémamegoldó stratégiákat.
Sikereikről a hazai sajtó is hírt adott, s mivel évek óta követem Veronika izgalmas munkáit, ennek apropóján kértem tőle lehetőséget néhány érdekes kérdés megválaszolására.

Sütkérező házi veréb

Fiatal voltod ellenére hosszú évek óta komoly sikerekkel a hátad mögött foglalkozol a madarak biológiája és viselkedése közti összefüggések, ezek alakulásának kutatásával. Mi indított arra, hogy ezt a kutatási területet válasszad ki magadnak?

A természet és az állatok szeretete családi örökség szüleimtől és nagyszüleimtől, mint ahogy az is, hogy a tanulás és a tudás a legnagyobb értékek közé tartoznak. Pici koromtól szőrös és tollas jószágokkal akartam foglalkozni, de sokáig nem gondoltam, hogy kutató leszek, valami gyakorlatiasabb pályát képzeltem el, meglehetősen homályosan és a való lehetőségek különösebb ismerete nélkül (amennyit egy gimnazista a pályaválasztásról, az életről tud…). Úgy alakult, hogy a hazai biológus-elitképzést (akkor még alkalmazott zoológus szaknak hívták) sikerült elvégeznem, ahol leginkább arra tanítottak meg, hogyan lehet nívós alapkutatást végezni, és ráébresztettek, hogy ez az, amit a legjobban szeretnék csinálni. Azt kezdettől tudtam, hogy elsősorban a viselkedés hogyan-miértjei érdekelnek, a madarak viszont szinte véletlenül (vagy ki tudja, talán éppen a sors keze által) kerültek az életembe. Diplomamunka gyanánt egy saját kis kutatási projektet kellett elvégeznünk, és én nem témát, hanem témavezetőt választottam: annak a két kutatónak a munkájába kapcsolódtam be, akiket szakmailag és emberileg is a legnagyszerűbbnek tartottam – ők pedig történetesen madarászok voltak. Rengeteg motivációt kaptam tőlük, ami azóta is kitart (egyikükkel máig együtt dolgozom). Nem kizárt, hogy ha ők vírusokkal vagy levéltetvekkel foglalkoztak volna, akkor most ugyanolyan elhivatottsággal lennék virológus vagy levéltetvész, mint ahogy madárbiológus vagyok…

Feketerigó kukacokat visz a nemrégiben kikelt fiókáinak

Egy egyszerű hétköznapi ember is észre tud venni bizonyos változásokat a körülötte élő madarak viselkedésében. Egy bakonyi faluban élő ismerősöm például egészen addig nem látott közelről feketerigót, míg nem került városba, iskolába - az erdőben élő rigók félénksége, emberkerülése után nagyon fura volt számára, hogy a városi testvéreik viszont teljesen közvetlenek. Miért lehet akár néhány kilométeres körzeten belül is ilyen eltérő az adott faj viselkedése? Tekinthető-e még azonos fajnak a városi és az erdőben élő feketerigó? Ha jól tudom, nemcsak az életmódjuk, de az énekük is megváltozott a városiaknak. Ezt csupán egyedi "akciónak", vagy a faj szétválásának, az evolúció kézzel fogható nyomának lehet-e tekinteni?

A feketerigó nagyon jó példa a vadon élő fajok városiasodására: az utóbbi mintegy kétszáz év leforgása alatt félénk erdőlakóból városi nyárspolgár lett belőle Európa-szerte. Ezek a városi populációk számos tulajdonságban különböznek az erdeiektől, például hosszabb ideig és nagyobb egyedsűrűségben fészkelnek, kisebb távolságokra vagy egyáltalán nem vándorolnak el telente, és ahogyan írtad, kevésbé félnek az embertől. Ezeknek a változásoknak komoly élettani alapjai is vannak, a városi rigóknak a hormonműködése is más (például a hímeknek alacsonyabb a tesztoszteronszintje), mint az erdei társaiknak. Úgy tűnik, hogy ezeknek az alapvető változásoknak legalább egy része genetikai elkülönülésre vezethető vissza, mert amikor városi és erdei fészkekből származó rigófiókákat azonos körülmények között neveltek fel és tartottak laboratóriumban, így is találtak köztük hormonális különbségeket (a városi madarak kevesebb stresszhormonnal reagáltak egy kísérletes stresszhelyzetre, ami jól egybecseng azzal a megfigyeléssel, hogy a városi rigók „bátrabbak”). Tehát nem csak arról van szó, hogy a faj viselkedése rugalmas, és éppen „azt húzza elő a tarsolyából”, ami az adott körülmények között a legelőnyösebb, hanem a városi környezet szelektál is, tehát bizonyos génekkel (például nagyobb stressztűrőképességgel) rendelkező egyedek nagyobb eséllyel maradnak életben és szaporodnak sikeresen a városban, így az ő génjeik fognak terjedni a populációban. Ettől még nem tekintjük őket más fajnak, mint az erdei feketerigókat, de ezek és hasonló változások valóban jelenthetik a kezdetét egy evolúciós szétválási folyamatnak (a faj definíciója meglehetősen vitatott kérdés, de a biológusok gyakran a reproduktív izolációt tekintik a faj kritériumának, tehát akkor „vált el” egymástól két faj, ha már nem képesek sikeresen szaporodni egymással, azaz életképes és szaporodóképes utódot létrehozni). Ami meglepő, az a változás sebessége: kétszáz év evolúciós léptékkel mérve rendkívül rövid időnek számít, de ennél extrémebb példát is ismerünk. Egy észak-amerikai hegyvidéki énekesmadárfaj (magyarul téli sármánypintyként emlegetik) egy populációja az 1980-as évek elején telepedett meg egy dél-kaliforniai városban, és kurta két évtized alatt számos, a feketerigókéhoz hasonló változáson ment keresztül. Ezeknek a madaraknak a színezete is megváltozott: a faroktollaikon található feltűnő fehér foltok jelentős részét elvesztették, ami a hegyi populációkban fontos szexuális jelzés (a hímek a vetélytársak elrettentésére és a nőstények elcsábítására használják). Ez is arra utal, hogy a városi környezet egészen speciális élőhely, ahol más szelekciós tényezők uralkodnak, mint a természetben.

Széncinege a madáretetőn napraforgómaggal

Azok az életmódbéli változások, amelyek egy urbanizált madarat jellemeznek, visszafordíthatóak-e szerinted? Mennyire vagyunk felelősek a közelünkben élők fennmaradásáért? Gondolok itt arra, hogy pl. a téli madáretetés tartós elmaradásával a városba költözött madarak megritkulásán kívül előfordulhatna-e, hogy a túlélők "visszavadulnak"? Ez igazából egy elméleti kérdés akarna lenni…

Azok a változások, amelyek egy-egy faj viselkedésének rugalmasságából erednek, bizonyosan visszafordíthatók, hiszen a plaszticitás azt jelenti, hogy az állat génjei egy viselkedési repertoárt kódolnak, amelyből az adott környezet „váltja ki” a legmegfelelőbbet. Ez a flexibilitás fontos szerepet játszik az urbanizáció során, hiszen a rugalmasabb fajok nagyobb eséllyel tudnak alkalmazkodni ehhez a különleges környezethez, mint a specializált életmódúak (például egy albatrosz vagy egy mézkalauzmadár viselkedési repertoárjába nemigen férne bele a városi élet). Ugyanakkor, mint a fenti példákból is látszik, a városi populációk genetikailag is alkalmazkodhatnak, vagyis kiszelektálódhatnak belőlük a városi életre kevéssé alkalmas gének, amit legfeljebb egy újabb evolúciós folyamattal, „vissza-alkalmazkodással” lehetne megfordítani. Hogy gyakorlatilag e két tényezőnek mekkora a jelentősége egymáshoz képest az egyes fajok urbanizációjában, azt hiszem, senki sem tudja egyelőre. Az ember felelősségét és lehetőségeit e téren még nehezebb megállapítani, hiszen még azt sem lehet tudni, mely fajoknak és mennyiben „jó” vagy „rossz” a városiasodás (ezt a kérdést egyre több kutatás feszegeti manapság).
A konkrét kérdést a „visszavadulással” kapcsolatban nem igazán értem (bocsi…): azok a fajok, amelyek a madáretetők miatt látogatnak a városba, mint számos téli vendég, azok valószínűleg a városon kívül is megtalálnák a boldogulásukat, ha nehezebben is. A valóban urbanizálódott fajok viszont (és ide nemcsak számos madárfaj tartozik, hanem rókák, medvék is!) gyakran „kukáznak” és olyan táplálékokat is fogyasztanak, amelyeket az ember nem önszántából, vagy legalábbis nem nekik kínál fel: kutyaeledelt a kertben, gyorsétterem asztalán hagyott sültkrumplit, hipermarket polcaira kiszóródott kiflimorzsát, utcai szemetet. Egy lengyel városban például azt találták, hogy minél több volt a szemeteskuka, annál több szarkapár fészkelt az adott városrészben… De miért is szüntetnénk meg a madáretetést, amikor az mindenkinek (az embereknek és a madaraknak is) jó? Itt persze nem arra gondolok, amikor a londoni Trafalgar téren a galambok véresre tapossák egymást, miközben a kis magos zacskókért tolonganak, amiket a turisták borsos áron vesznek nekik a helyi nénikéktől…

Karvaly a panelház tetején prédára les

Személyes tapasztalatom szerint egyre több madárfaj jelenik meg állandó városi lakosként. Nem pusztán a már megszokott rigók és verebek, hanem egyre többféle cinege, pintyféle, kis énekesmadarak, s néhány éve már állandó lakosunk egy karvaly is. Amíg egy falusi portán megszokott látvány lehet a kert végében keresgélő verebek közé lecsapó karvaly, addig ez egy lakótelepen eddig nem volt igazán mindennapos. Véleményed szerint meddig folytatódhat ez a folyamat, s lehet-e ellenszere a természetes élőhelyek pusztulásának?

Erre megintcsak nehéz általános érvényű választ adni. A ragadozómadarak, köztük a karvaly is, világszerte „előretörnek” a városokban, ami jó hír, mert annak a jele, hogy már nem irtják őket tűzzel-vassal azzal a felkiáltással, hogy „kártékonyak” és „gyilkosok”, és nem is mérgezik őket közvetett módon azokkal a rovarirtószerekkel, amelyeknek a táplálékláncban való felhalmozódása kis híján a kipusztulásukhoz vezetett. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy az ember egyre nagyobb területeket alakít át városokká, és – antropomorfizálva – ha egy állat életben akar maradni, kénytelen alkalmazkodni ezekhez az új viszonyokhoz. Ez a folyamat bizonyosan folytatódni fog, mert az urbanizáció egyre gyorsabb ütemben folyik, különösen a világ „elmaradottabb” részein, ahol még viszonylag sok a természetes terület. A fajok egy része meg tud felelni azoknak a kihívásoknak, amit a városi élet (az ember közelsége, a környezet szennyezettsége, a természetestől jelentősen különböző életkörülmények) jelent, és talán reménykedhetünk benne, hogy ezek a fajok megmaradnak akkor is, amikor már az egész Földet betondzsungellé rondítottuk. Ugyanakkor még az alkalmazkodóképesség, egy faj flexibilitása sem garantált „ellenszer”. Erre elgondolkodtató példa a házi veréb: történelmi idők óta él együtt az emberrel, bámulatos rugalmassággal alkalmazkodva hozzá, és azt hihetnénk, bármit képesek túlélni. Az utóbbi évtizedekben mégis fogyatkozásnak indultak az állományaik a világ számos pontján, különösen a nagyvárosokban, és a kutatók értetlenül állnak a jelenség előtt. Mi történik a verebekkel, akik évezredek óta kitartottak mellettünk? Egyesek úgy vélik, hogy a városfejlesztésekben keresendő az ok: az utcán egyre kevesebb a szemét, az épületeken egyre kevesebb a fészkelőhelynek alkalmas repedés, a rovartáplálékot biztosító zöldterületeket parkolókká alakítják, és a jóléti polgárok egyre több házikedvencet tartanak, a macska pedig a verebek egyik legfőbb ragadozója. Mások szerint viszont a házi veréb „a bányász kanárija”: azt jelzi, hogy valami nagyon nincsen rendjén a városainkban, ami idővel minket, embereket is érinthet.

Fű között falatozó tengelicek

Alkalmazkodhatunk-e mi magunk jól a városiasodó madarakhoz? Például a sokféle magevő pintyfaj jelenléte esetében pozitív lenne szerintem a ritkább fűnyírás egy lakótelepen. A mindenféle allergiák korszakában szerinted van-e ennek akkora súlya az adott madárfaj túlélésében, hogy érdemes ilyesmiért kampányolni egy önkormányzatnál? Érdemes-e magánkertekben a "sport" fű helyett virágmagos fűkeveréket vetni hasonló célból?

Azt hiszem, leginkább egyénileg van mód arra, hogy a madaraknak kedvezzünk, tehát a saját kis kertünkben tehetünk ki magetetőket, itatókat és fészekodúkat, ültethetünk bogyós bokrokat, és hagyhatjuk, hogy a gyepet fölverje a gyom (ha a szomszéd nem följelentős fajta). Közintézkedésekért kampányolni ezügyben szerintem nem érdemes, mert nem várható, hogy az önkormányzat vagy bármilyen más hatóság a közegészségügyi megfontolások vagy a súlyos anyagi érdekek elé helyezze azt, hogy több madár legyen a városban. De általában is azt gondolom, hogy az egyén sokkal többet tud tenni és sokkal okosabb tud lenni, mint a köz!

Házi veréb csapat, avagy kamarakórus karnaggyal

A nemrégiben lezajlott bogáncslepke-vonulás kapcsán figyeltem meg a verebek viselkedését: egy hatalmas, virágzó belvárosi hársfán tömegesen lakmározó lepkék közé élő torpedókként be-bevágódtak a verebek, egyszerre kb. 4-5 madár, nyomukban fellibbentek a pillangók, majd a verebek szinte egytől-egyig egy lepkével a csőrükben fordultak ki a fa ágai közül, mindez néhány másodperces folyamat volt, sokszor ismétlődően. A közelmúltban jelent meg egy tanulmány - amelynek szerves részét képezi a Te kutatómunkád is - a verebek csoportos viselkedése kapcsán. Véleményed szerint egy ilyen, máskor általam nem látott vadászati stratégia is beleillik a felfedezésbe? Képesek ennyire rövid idő alatt sikeres stratégiát kitalálni, választani a verebeink, vagy ez csak véletlen lehetett, esetleg egy másféle élelemszerző módszer adott helyzetre történő alkalmazását láttam csak?

A verebek leleményessége régóta ismert, például az étteremben megtanulják kinyitni a fotocellás ajtót, és a gyártelepeken színtiszta fémdrótból is képesek fészket rakni. A vizsgálatunk, amit említettél, azt mutatta meg, hogy az efféle új megoldások feltalálásában és elterjedésében a csapatos életforma jelentős előnyt biztosít: egy magányos egyed vagy egy néhány fős csoport akár soha nem is jön rá arra a trükkre, amit egy nagyobb csapatban nagyobb eséllyel előforduló „zseni” (innovatív hajlamú vagy nagyon intelligens példány) rövid idő alatt kifejleszthet, és amit aztán a többiek is eltanulhatnak vagy legalábbis potyázhatnak belőle. Így a viszonylag nagyméretű agyuk és flexibilis, opportunista viselkedésük mellett a csapatosságuk is segíthette a verebeket abban, hogy mindenféle változatos környezetekben megtelepedhessenek és „meghódítsák a világot”. (És ez valószínűleg nem csak ezekre a szürke kismadarakra igaz – az emberi evolúció kutatóinak az egyik fő elképzelése az, hogy éppen a szociális viselkedés, a csoportos életmód volt a kulcsa az emberi faj sikerének!) Amit a lepkét vadászó verebektől láttál, lehetett egy ügyes (vagy szerencsés) egyed innovációja, amit aztán a többiek is alkalmazni kezdtek – a verebek szeretik „utánozni” egymást. Hogy az akció mennyire volt közös, mint amilyen egy csimpánzcsapat kísértetiesen koordináltnak tűnő vadászata, azt nehéz megítélni – tudtommal nem írtak még le hasonló, tervszerű összefogást verebeknél. Valószínűbbnek tűnik, hogy mindenki a maga szakállára vadászott, de azt kóser verébhez illő módon társaságban tette.

Házi veréb a madáretetőn napraforgómaggal a csőrében

Egy távoli országban élő ismerősöm számolt be egy érdekes dologról. A városuk egyik nagy parkjában évekkel ezelőtt észrevett egy albínó verebet, akit az emberek különcségénél fogva nagyon szerettek etetni. Normális esetben egy ilyen küllemű madárnak nem sok esélye kellene legyen a sikeres szaporodásra, mégis azt vették észre, hogy évről évre egyre több a fehér veréb az adott parkban. Az emberek által kiválasztott módon táplált madárnak ennyivel nőhettek az esélyei?

Pontos adatok nélkül itt csak spekulálni lehet, de kicsinek tartom a valószínűségét, hogy az emberek kivételezése „terjesztette el” az albinizmust a populációban. Ha egy parkban etetik a madarakat, nehéz elképzelni, hogy ehhez a forráshoz egy-két egyed szelektíven juthasson hozzá pusztán amiatt, hogy az emberek nekik dobják a morzsát, hiszen ha vannak a közelben erősebb, ügyesebb fajtársak, ők könnyűszerrel elvehetik vagy legalábbis egyenlő arányban részesedhetnek belőle (a verebek gyakran lopkodják egymástól a táplálékot, ezt a stratégiát potyázásnak hívja a szakirodalom, bár jobban fejezné ki a „fegyveres rablótámadás”, mert ez a lopás általában verekedéssel is jár). Mivel az albinizmus általában valamilyen genetikai hiba következménye – például Csernobilban a füsti fecskéken sokkal nagyobb arányban találni részleges albinizmust, mint a környező, de kevésbé szennyezett területeken! –, ezért azt is nehéz elképzelni, hogy az albínó veréb „jobb minőségű” lett volna társainál, akár a túlélési versenyben (pl. a táplálék megszerzésében), akár a szexuális szelekcióban (párszerzésben és utódok nemzésében). Itt érdekes lenne tudni, hogy tojó vagy hím volt-e az eredeti madárka! Ha tojó, akkor legsikeresebben úgy terjeszthette el a génjeit a következő generációkban, ha sok tojást rakott és szorgosan etette a fiókáit, ehhez pedig némi plusz táplálék és az ebből adódó jobb kondíció valóban fontos lehetett. Ha hím, akkor egy alternatív lehetősége is volt a sokasodásra: a verebeknél is létezik a félrelépés jelensége, a párkapcsolatban élő madarak időnként (az esetek mintegy 10%-ában) más egyedekkel párosodnak, így egy rámenős vagy vonzó hím sokkal több utódot is produkálhat (más párok fészkeiben), mint amennyit maga felnevelni bír. Igaz, a házi verebeknél máig nem sikerült megfejteni a félrelépések mozgatórugóit, mert látszólag semmilyen különösebb előnye nem származik a feleknek a hűtlenségből, és úgy tűnik, a hímek színezete sem játszik benne szerepet, ezért nem valószínű, hogy a tojók szívesebben léptek volna félre egy fehér hímmel. (A hím verebek fekete begyfoltját régóta „gyanúsítják” azzal a viselkedéskutatók, hogy egyfajta szexepil, tehát a párválasztás során a tojók preferálják a nagyobb begyfoltú hímeket, de az erre vonatkozó eredmények ellentmondásosak, a genetikai vizsgálatok pedig egybehangzóan azt mutatják, hogy a félrelépések során, a „titkos párválasztásban” nem számít a begyfolt mérete.)
Inkább azt tartom valószínűnek, hogy az albinizmus a beltenyésztődés miatt terjedhetett el. A házi veréb nagyon helytülő faj, egy-egy madár leélheti az életét akár néhány kilométeres körzeten belül is, és ez bizonyos körülmények között beltenyésztéshez vezethet (például a norvégiai partokon található szigetvilágban, ahol csak az óceán átrepülésével tudnának elvándorolni a verebek a kis szigetekről). Például ha ez a park a verebek számára alkalmatlan élőhellyel volt körülvéve, vagy legalábbis sokkal kedvezőbb élőhely volt a környezőkhöz képest (akár amiatt is, hogy itt az emberek bőségesen ellátták őket ennivalóval), akkor a fiatal madarak többsége nem vándorolt el a szülőhelyéről, és így idővel egyre több rokon egyed élhetett egymás közelében, akik – kényszerűségből, vagy mert nem ismerik fel a rokonaikat – egymással is párosodhattak. Mivel a rokonok genetikai állománya hasonló, párosodásukból nagy eséllyel születnek olyan utódok, akik mindkét szülőtől ugyanazt a génkópiát öröklik, akár egy olyan ritka defektusra nézve is, mint az albinizmus. Ezt hívják beltenyésztésnek, illetve beltenyésztéses leromlásnak. Ez a jelenség az embereknél is ugyanígy működik: az albínó emberek 20%-a unokatestvérek házasságából származik!

A hóra kiszórt madáreleség közt ugráló házi veréb

A madarak hangutánzó képességeiről is volna egy kérdésem. Míg mondjuk egy énekes rigó dalába jórészt csak más madarak énekéből vett dallamok kerülnek, addig egy seregélynél gyakran előfordul az idegen hangok élethű másolása, kezdve a macskanyávogástól az autóriasztó hangjáig. Szívesen hallanám egy szakember szájából, hogy miért is kezd hangutánzásba egy madár, s milyen előnyt jelent például a seregélynek, ha urbánus hangokat tanul meg?

A madárének egy külön, szövevényes szakterület, amihez keveset konyítok. Hatalmas változatosság van abban a fajok között, hogy mennyire rugalmasak az énektanulásban: a madarak egy része élete végéig újabb és újabb dallamokat tanul meg, mások csak fiatal korukban fogékonyak, és évről-évre azt éneklik újra, amit nagy eséllyel az apjuktól hallottak (ilyenek a verebek is: anekdoták szólnak arról, hogy mesterségesen felnevelt verebek kanáridalt vagy éppen zongoradarabokat tanultak meg énekelni, attól függően, hogy kanári dajka vagy emberi kéz nevelte fel őket). A változatos énekű fajoknál gyakran azok a hímek a legsikeresebbek a párszerzésben, akiknek a legnagyobb a repertoárja, így például egy seregélynek előnyös lehet bármilyen új dallamot megtanulnia, amivel vonzóbbá teheti az énekét a nőstények számára. Az, hogy ez éppen nem természetes, hanem városi hang, valószínűleg lényegtelen a madarak számára.

Bokor ágai közt sütkérező házi veréb

Bár emberi települések már sokezer éve vannak, kíváncsi vagyok, vajon az amúgy vadon élő madarak mióta élhetnek városi környezetben, emberek közvetlen közelében? A viszonylag rövid ideje városokkal bíró földrészeken, mint például Ausztrália, a helyi madárfajok közt látható-e hasonló tendencia? Mennyi időre van szüksége egy fajnak ahhoz, hogy képes legyen jól élni és szaporodni városias viszonyok közt?

Ez fajonként nagyon változó, ahogy a korábbi példákból is látszik: a téli sármánypintyek még csak húsz éve (és csak egyetlen városrészben) urbanizálódtak, míg a házi veréb költői túlzással élve azóta él emberközelben, mióta lemásztunk a banánfáról. Mivel egy faj urbanizációja akár párszáz év alatt végbemehet (lásd a feketerigó esetét), a történelem folyamán később városiasodott földrészeken sem ritka. Hogy mely fajok mikor és mennyi idő alatt válnak urbanizálttá, nehéz megjósolni az esetek egyedisége miatt, de bizonyos tulajdonságok egyértelműen kedveznek a városiasodás sikerének: ilyen a viselkedésbeli plaszticitás (például az új táplálkozási módok feltalálása illetve elfogadása), az erősebb immunrendszer és a nagyobb stressztűrőképesség.

Szürke légykapó a játszótéren

Hazai kutatóként is lehet nemzetközi sikereket elérni, erre Te és a kutatótársaid is remek példát mutattatok. Mit gondolsz a hazai kutatók helyzetéről? Hosszú távon is érdemes itthon dolgozni és vajon rendelkezésre állnak mindazok a körülmények, amelyek a sikeres munkához elengedhetetlenek? Milyennek látod belülről a kutatók helyzetét? Milyen ma hazánkban a tudományos kutatómunka PR-ja? Hogyan lehetne szerinted a jelenlegi anyagi lehetőségek ismeretében jobbá tenni a helyzetet?

Ezekre a kérdésekre nagyon nehéz egyértelmű választ adni. A magyar kutatók (köztük én is) szeretnek azon sóhajtozni, hogy milyen nehéz helyzetük van, mennyivel könnyebb lenne jobb vizsgálatokat végezni és nagyobb sikereket elérni, ha több pénzünk lenne és több időt áldozhatnánk a tudományos munkára, kevesebbet az oktatásra és a vele járó adminisztrációra (a magyar kutatók zöme valamilyen felsőoktatási intézményben talál állást, ha szerencsés – aki meg valóban kutatóként, kutatóintézetben tud elhelyezkedni, az megfogta az isten lábát). Hogy ez mennyire éri meg hosszú távon, az egyénenként változó: ismerek olyan viselkedéskutatót, aki már egész fiatalon megelégelte, külföldre költözött, és az egyik legsikeresebb magyar kutató lett belőle ezen a szűk szakterületen; és van olyan is, aki a „magyar valóság” keretei között növesztett deres szakállat és nemzetközileg is elismert tudományos munkásságot. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ha jól a fenekére nézünk a dolognak, elégedettek lehetünk, hogy olyasmivel foglalkozhatunk, amit lelkesen szeretünk, ami állandó forgásban tartja az agyunkat, ami erőt ad a folytatáshoz akkor is, amikor a minden dolgozó embert sújtó problémákba ütközünk: ha kevés a pénz, ha rossz a főnök, ha nehezek a munkakörülmények. Egy olyan országban, amelyik a gazdagok között túl szegény, a szegények között túl gazdag, és minden politikusa a koncért marakodással van elfoglalva, igencsak ambivalens dolog kutatónak lenni. Egyfelől jogos elvárás, hogy az állam áldozzon az alapkutatások, a szellemi teljesítmény támogatására, ha a „fejlett országokhoz” kívánja magát sorolni és gátat akar vetni az „agyelszívásnak”. Másfelől az alapkutatás közvetlenül nem hajt gyakorlati hasznot, csupán a lehetőséget rejti magában, hogy az eredményei egyszer talán alkalmazhatóak lesznek valamire. Hogyan magyarázod meg a nyugdíjas néninek, a gyesért tüntető anyukának vagy a három műszakban dolgozó apukának, hogy te azért kapsz fizetést, mert valami nem megehető, nem megiható, gyógyszerként nem lenyelhető, absztrakt értéket produkálsz az országnak (a világnak? vagy csak egy maroknyi tudósnak?), és hogy a szellemi tőke van olyan fontos, hogy azt az ő adójukból finanszírozni lehessen? Nehéz ebben igazságot tenni. Itt persze csak az általam ismert szakterületekről tudok nyilatkozni – az alkalmazott kutatással, például gyógyszerkísérletekkel foglalkozók valószínűleg más helyzetben vannak, legalábbis részben.

De hogy ne ilyen borús gondolatok legyenek a végén, idézek néhány szép (és számomra mindig lelkesítő) gondolatot egy 1768-as anekdotagyűjteményből (Bod Péter: Szent Hilarius):

"-Minek tartod a tudományt?
-Élet szemének, lélek eledelének, oly gazdagságnak, amely veled jár, veled hál, s még akkor is el nem vesztheted, mikor mindenedet elveszted. Vedd le a napot az égről, s mindenek megsetétülnek; vedd le a tudományt az emberi társaságból, s mindenek egyben zavarodnak.
-Mi a tudomány haszna?
-Mindeneknek mindent ád: az ifjaknak értelmet, az véneknek vigasztalást, a szegényeknek gazdagságot, a gazdagoknak dicsőséget, gyönyörűséget. Vénségedre ez útiköltséged.
-Kinek használnak a tudósok?
-Másoknak többet, mint magoknak. A veréb is a galambnak jó tanácsot ada, de a rókától megcsalaték.
-Mi zavarja meg az okosságot?
-Az indulat, mint a napot meghomályosítja a felleg.
-Mi az, ami igen nehéz, s mégsem terheli azt, aki hordozza?
-Az a tudomány és az jó mesterség; amely terhére nincsen annak, akinél vagyon, hanem könnyebbíti sok bajaiban.
-Mit különböz a tudós a tudatlantól?
-Amit a szemes a vaktól, az orvos a betegtől, a tanult ló a délceg szilajtól: ennek hasznát nem lehet venni, amannak szüntelen.
-Ki a jó tanító?
-Akinek még a lépése is tanít: élete, öltözete, beszéde mind tudományt hirdet a népnek. Régen a főpapnak palástja alján csengettyűk voltanak, és úgy ment bé a szentek szentébe, ma is minden magaviselése s cselekedete úgy zengjen a nép előtt, hogy a szentek szentébe való bémenetelre serkentse.
-A jó tanítómester hol esmerszik meg?
-A nap az ő sugáriban fényesedik, a tűz szikráiban láttatik, a rózsa illatában éreztetik, a jó tanító tanítványiban esmértetik meg.
-Micsoda tanítót kell fogadni gyermekednek?
-Olyat, aki életével s jó erkölcsével is tanítson. Ha gyermekedben hiba lészen, azt a tudomány megjobbítja: Vitium doctrina corrigit. Aki gyermekének tudományt nem hágy, hanem csak gazdagságot keres, az úgy cselekszik, mint akinek a csizmájára vagyon gondja, nincs lábára.
-Micsodás a tudomány?
-Mint az aranykorona, jóféle gyöngynyakravaló, párta, ékességre is vagyon, hasznos is."

Nagyon köszönöm a válaszaidat! Sikeres, érdekes és hasznos kutatásokkal eltöltendő kutatói életpályát kívánok Neked!

(A cikkhez illesztett képek saját fotóim és a lakótelepünkön élő madarakról készültek.)

Címkék:

Kommentáld!

Hozzászólások

M Imre üzente 14 éve

Én is ugyanezt vettem észre. :)

Előzmény

Válasz

Sunóm Nagéla üzente 14 éve

Egy részt kiemelnék a cikkből :

Erre elgondolkodtató példa a házi veréb: történelmi idők óta él együtt az emberrel, bámulatos rugalmassággal alkalmazkodva hozzá, és azt hihetnénk, bármit képesek túlélni. Az utóbbi évtizedekben mégis fogyatkozásnak indultak az állományaik a világ számos pontján, különösen a nagyvárosokban, és a kutatók értetlenül állnak a jelenség előtt. Mi történik a verebekkel, akik évezredek óta kitartottak mellettünk? Egyesek úgy vélik, hogy a városfejlesztésekben keresendő az ok: az utcán egyre kevesebb a szemét, az épületeken egyre kevesebb a fészkelőhelynek alkalmas repedés, a rovartáplálékot biztosító zöldterületeket parkolókká alakítják, és a jóléti polgárok egyre több házikedvencet tartanak, a macska pedig a verebek egyik legfőbb ragadozója. Mások szerint viszont a házi veréb „a bányász kanárija”: azt jelzi, hogy valami nagyon nincsen rendjén a városainkban, ami idővel minket, embereket is érinthet

Ezen ellehet gondolkozni mindenkinek!
Nagyon ok volt a cikk !!!!!

Válasz

Új hír

Hírek szerkesztése

Közösségben Mindenben

Ez történt a közösségben:

Friss események »

Szólj hozzá te is!

Impresszum

Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu

Impresszum Felhasználási feltételek Adatvédelem Médiaajánlat FAQ

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó:

Felhasználónév:
Jelszó: