Domboldalakat beborító árvalányhaj, tengerparti hangulatot idéző homokbuckák: mindez alig száz kilométerre a fővárostól. A fülöpházi homokbuckák európai viszonylatban is egyedülálló értéket jelentenek. Itt maradtak fenn legépebben a természetes homoki növénytársulások, és egyfajta unikumként két futóhomokbucka is.

A Kiskunság száraz, homokos területein járva nehéz elképzelni, hogy egykor hatalmas folyó hömpölygött itt. A jégkorszak (pleisztocén) elején, mintegy 1,2 millió évvel ezelőtt a Visegrádi-szoroson keresztül áttörő Duna a mai Szeged térségében lévő süllyedék felé „vette az irányt”, és az északnyugat-délkelet irányban haladó folyó több száz méter vastag hordalékot halmozott fel a mai Kiskunság területén.

A jégkorszak végén aztán a Kalocsa-Mohács közötti terület besüllyedt, és az Ős-Duna lassan „elfoglalta” mai helyét. A Duna-Tisza közének átalakításában pedig a szél vette át a főszerepet: átrendezte a homokot, és így jöttek létre - a széliránynak megfelelően - az északnyugat-délkelet irányú homokbuckák, mélyedések. A területen számos sivatagi és félsivatagi felszíni forma alakult ki: parabola buckák, garmadák, barkánok, szélzászlók.

A fő különlegesség a két futóhomokbucka

A Kiskunság Kunadacstól Orgoványig terjedő buckavonulata európai viszonylatban is egyedülálló. A térség központjában található Fülöpházi-buckavidék pedig különösen értékes abban a tekintetben, hogy itt maradtak fenn legépebben a természetes homoki növénytársulások, és igaz csak mutatóba, de két futóhomokbucka (növényzettől teljesen mentes bucka) is gazdagítja a „leltárt”. Ez utóbbi fokozottan védett, csak engedéllyel látogatható.

A homokbuckás térség egykori jellegzetes élővilága az erdőssztyepp volt, ahol vízellátástól és a kitettségtől függően a nyílt homoki gyeptől a nyáras borókásig több növénytársulás is megtalálható volt. Míg a homokbuckák oldalán és tetején füves homoki pusztagyepek alakultak ki, a jobb vízellátottságú buckaközi mélyedésekben (ún. semlyékekben) lápok, mocsarak, szikes tavak, és erdőfoltok tarkították a képet.

A 16-17. században a túlzott legeltetés, az erdőirtás és földművelés miatt megindult a homokmozgás, és kialakult a futóhomok. A 20. század közepére a legeltetés megszűnésével viszont ezeket a kopár buckákat is meghódította a növényzet, zömmel tájidegen gyomnövényzet, így mára már csak az említett két - Európában is egyedülálló - szabadon mozgó futóhomokbucka maradt fenn. Napjainkban az egykori homoki tölgyesek és borókások helyét az erdőgazdálkodásnak köszönhetően nagyrészt akácosok és erdeifenyő-ültetvények foglalják el. A buckavonulatra jellemző természetes növénytársulás a Kiskunságban legépebben a Fülöpházi-buckavidéken maradt fenn.

Szemgyönyörködtető árvalányhaj-mező

A területre jellemző nyílt homoki gyep talán leglátványosabb és legismertebb képviselője a homoki árvalányhaj (Stipa borysthenica), amely tavasztól fehér mezőként borítja a buckaoldalakat.

Bizarr látványt nyújtanak a kopár felszínt borító zuzmók és mohák. A homoki gyepek jellegzetes faja a homoki csenkesz (Festuca vaginata), a homoki vértő (Onosma arenaria), a naprózsa (Fumana procumbens), a szalmavirágként ismert védett szalmagyopár (Helichrysum arenarium), a sárga virágú homoki varjúháj (Sedum hillebrandtii), és a beszédes nevű apró, földön kúszó kék virágú báránypirosító (Alkanna tinctoria). Ez utóbbi nevét arról kapta, hogy gyökerét a pusztai népek egykor festék készítésére használták. Bár élelmiszer-, fa- és textilfestésre egyaránt alkalmas volt, – mint neve is mutatja –, a pásztorkodó alföldi társadalomban leginkább gyapjúfestékként, juhok megjelölésére használták.

A buckákon nyár közepén találkozhatunk a Petőfi által is megénekelt kék szamárkenyérrel (Echinops ruthenicus) és a „sárguló” királydinnyével (Tribulus terrestris). Ez utóbbi széles körben használt gyógynövény, amelyet elsősorban vízhajtásra, magas vérnyomás és magas koleszterinszint kezelésére használnak, de a testépítők körében is nagy népszerűségnek örvend. Hatóanyaga ugyanis közvetve hozzájárul a tesztoszteron-termeléshez.

A feltört és művelés alá vont földeken a művelés felhagyása után nagy számban megjelentek a gyomnövények és az inváziós fajok, többek között a selyemkóró (Asclepias syriaca), parlagfű (Ambrosia artemisiifolia) és a kanadai betyárkóró (Conyza canadensis). Örvendetes módon viszont a védett területen megindult az őshonos fajok betelepülése is, amelyek (némi rásegítéssel) fokozatosan visszahódítják a terepet a tájidegen fajoktól.

Habár a vidék legérdekesebb eleme, a két futóhomokbucka csak korlátozottan látogatható, egy séta a Báránypirosító tanösvényen nagyon kellemes kárpótlás. A tanösvényen végighaladva megismerkedhetünk a terület növény- és állatvilágával, és betekintést nyerhetünk a Kiskunság történetébe is. A hirtelen elénk magasodó homokbuckák és a szélben lengedező árvalányhaj pedig gondoskodik a nem mindennapi látványról és hangulatról.