Ismeretterjesztő filmekből sokan ismerik az afrikai, ausztráliai és törökországi sós tavakat, de azt kevesen tudják, hogy a Duna–menti síkság keleti, mély fekvésű szegélyén is találhatók változatos élővilágú lefolyástalan szikes tavak (Zab-szék, Kelemen-szék, Pipás rét) és mocsarak (Kisréti-tó és Fehér-szék).

Bár kiterjedésük jóval kisebb, mint külföldi rokonaiké, de e szikes tavak is vannak olyan különlegesek, hogy megérdemlik a kiemelt figyelmet. A legnagyobb hazai szikes tóegyüttes, a Kiskunsági Nemzeti Park Felső-kiskunsági tavainak vidéke, amely nem csak a vizes élőhelyek fokozott nemzetközi védelmét szolgáló Ramsari Egyezmény hatálya alá tartozik, hanem az UNESCO „Ember és bioszféra" programjának részeként Bioszféra Rezervátum is.

Virágzik a sziksó

Természetesen, mint mindenütt a Duna egykori öntésterületén, itt is a folyó játszotta a főszerepet a táj arculatának kialakításában. A folyószabályozások előtt az áradások alkalmával a Duna kisebb-nagyobb fattyúágainak (erek, meanderek) medréből kilépő víztöbblet bőséges vízutánpótlást juttatott az ártér mélyebben fekvő részeire. Az árvizek levonulásával a folyóvíz rendszerint visszahúzódott, de az ártéri síkokon sekély pangó vizeket hagyott hátra. Ezekből a lefolyástalan vizekből alakultak ki a szikes tavak és a tavakat övező változatos vizes élőhelyek.

Az 1840-es évektől kezdődően a Duna két partján kiépített ármentesítő védgátakkal az ártér, így a teljes jelenlegi védett terület vízmozgását függetlenítették az árvizektől. Az ármentesítés hatására a terület legmélyebb részein már csak a csapadék és talajvizek (belvizek) gyűlhettek össze, ami megteremtette az erőteljes szikesedés alapfeltételét. A fokozott párolgás és a felszíni vízutánpótlás hiányában a talajvizek bepárlódási folyamatai kerültek túlsúlyba. Az ármentesítések előtti természetes állapothoz képest a mocsarak területe jelentősen csökkent, számos ér, mocsár vize időszakossá vált vagy kiszáradt. A sófelhalmozódásnak köszönhetően pedig a jelenlegi szikes tavak medrében megjelentek a mai fehérvizű, szódás-meszes nyíltvizű tavak.

A Homokhátság magasabb területei felől az oldott sókban gazdag talajvíz a Duna felé áramlik. Mivel a talajvíz itt igen közel van a felszínhez, a mederfenekekben a nyomás hatására feltörő talajvíz néhány négyzetméternyi tányérszerű „kutakat” képez. Ilyen természetes talajvízlencsék található a Zab-szék és a Kelemen-szék medreiben. A talajvizek uralkodóan nátrium-hidrogénkarbonát tartalmúak, a legnagyobb oldottanyag-tartalom 2-4000 mg/l körül van. A hátsági futóhomokból a felszín alatti vizek nagy mennyiségben hozzák a kioldott kalciumot és magnéziumot is, a mélységi rétegekből való talajvíz feláramlásra pedig a nátrium jelenléte utal.

Ezek a talajvíz adottságok biztosítják a sókat a tavak meszes-szódás szikes jellegének kialakulásához. A talajvíz sótartalmának ionösszetétele területileg változó lehet, amely a tavak eltérő ökológiai jellegéhez vezet. A szikes tavak kialakulásában a döntő szerepet játszó felszín közeli nagy sótartalmú talajvíz mellett a kontinentális jellegű éghajlatnak is fontos szerepe van. A Duna-Tisza közére jellemző nyári száraz klíma miatt az évi csapadék mennyiségét a párolgási veszteség rendszerint felülmúlja, ezért a szikes tavak jellemzően időszakos, kiszáradó vizek. A sekély tavak hőmérséklete jól követi a levegő hőmérsékletének változásait, így a napi és évszakos ingadozások jelentősek. Ezen hidrológiai jellemvonás következtében a szikes tavak limnológiai értelemben nem is igazi tavak. A tavak vizében nagy az oldott sótartalom, főként a Na⁺ és HCO₃^– (átlag 550-7500 mg/l), ami a nyári félévben bekövetkező bepárlódás miatt erősen lúgos pH-val (8-12) párosul, majd a kiszáradás során a meder kopár felületén „kivirágzik” a sziksó, melyet régen összesöpörtek, és a szappanfőzéshez használtak.

Gyér, sivatagi – félsivatagi növényzet

Nem csak a tavak, de a tavakat övező növényzet is igen egyedülálló. A kiszáradt tómedrek gyér növényzetét rendszerint a bajuszpázsit és a bajuszfű alkotja. Hínárvegetáció nincs, rendszerint csak a szikes vizeket is elviselő fésűs békaszőlő jelenik meg. A parti zónában kisebb nádas foltokat figyelhetünk meg.

A tómedertől a környező puszták felé haladva meglehetősen gyér növényzetű vakszik növénytársulást találunk. Tavasszal e területeket időszakosan még víz borítja, de a sekély szikes tocsogók vize gyorsan átmelegszik, és az intenzív párolgás valamint a szél szárító hatása következtében a nyár elejére rendszerint kiszáradnak. Az így kialakuló kedvezőtlen talajadottságú, nagy sótartalmú, igen nagy hőingadozású, kopár szikes felszínt csak az ún. sókedvelő és sótűrő, sós sivatagi illetve félsivatagi növények bírják elviselni. Jellemző fajok a bárányparéj, a pozsgás zsázsa, a sziki sóballa, a heverő szárú sziki libatop, a sziki útifü és a sziki ballagófű. Ezekre a növényekre nagy nedvszívó képesség, felszínen való szétterülés, mély karószerű gyökér, valamint pozsgás szár a jellemző.

Madárparadicsom

A szikes vizek nyújtotta extrém körülményeket csak kevés állat képes elviselni. Az alacsonyabb rendű állatvilág fajszegény, de néhány faj nagy tömegben képes elszaporodni, jó táplálékbázist biztosítva ezáltal más állatoknak. A kétéltűek közül csak a vöröshasú unka fordul elő nagyobb számban.

A szikes tavak nagy felületű, sekély és táplálékban gazdag nyílt vize a vízimadarak tömegeinek ideális költő, táplálkozó és pihenő helyet nyújt. Ősszel és tavasszal nagy tömegekben éjszakáznak és pihennek a tavakon a vadludak: a nagy lilikek száma elérheti a 8-10 ezret, emellett 2-5 ezer nyári lúd és 100-300 vetési lúd is megfigyelhető.

A tízezret is meghaladja az átvonuló úszórécék száma. Jelentősebb fajok a csörgő réce, a fütyülő réce, a nyílfarkú réce, közülük fészkelőként is megfigyelhetjük a kanalasrécét és a böjti récét. A gémfélék közül gyakorlatilag az összes hazai jellemző faj előfordul a területen. Fészkelési időszakban jelentősebb számban járnak ide táplálkozni a légvonalban 10-12 kilométerre lévő Kolon-tavi fészkelő területükről a nagy kócsagok, a kis kócsagok, a szürke gémek valamint a kanalasgémek.

Az átvonuló partimadarak száma főként a tavaszi időszakban magas, de megfelelő vízállás esetén ősszel is jelentős lehet. Tömeges átvonuló a pajzsoscankó, számuk elérheti a tízezret, míg a nagy pólingé a kétezret, az aranyliléé pedig a 4-500-at.

A tipikus sziki fészkelők közül ki kell emelni a gulipánt, állománya kedvező években meghaladhatja a száz párt. A nagyobb kiterjedésű Kelemen- és Zab-szék ősszel a tengerparti lagúnák hangulatát idézi: ez a kopár felszín ugyanis a kedvenc pihenőhelye a sirályoknak. Közülük legnagyobb tömegben dankasirályok fordulnak elő, számuk gyakran a 15 ezret is eléri. Gyülekező csapataikban a sárgalábú sirályok száma akár 1-2 ezer is lehet.

A ragadozó madarak közül említést érdemel a nádasokban fészkelő barna rétihéja, de fészkelési időszakban és télen szívesen ellátogat táplálékért a réti sas is a szikes tavak környékére. Telelő állományuk rendszerint 2-6 példány.

Az emlősök közül - a tavak körül földön fészkelő madárállományokban érzékeny károkat okozó – rókát és borzot kell megemlíteni.

A szikes tavak és a környező puszták életét a Kelemen-szék északi részén található Borda-tanya megfigyelő tornyából figyelhetjük meg. De gyönyörködhetünk innen a 10 kilométer hosszú, egybefüggő puszta látképében is, előtérben a Kelemen-szék 300 hektáros víztükrével. Itt található egy szabadon látogatható tanösvény és egy hozzá kapcsolódó madármegfigyelő les is. A természetvédelmi értékek zavartalanságának biztosítása érdekében a tavak egyéb területei csak előzetes engedéllyel látogathatók.