Szeretném megkérdezni, hogy Debrecent miért hívják cívis városnak. Kik voltak azok a cívisek?

Először is szögezzük le, hogy manapság ugyan többnyire csak Debrecent ismeri az ország cívis városként, valójában azonban az alföldi mezővárosok közül számos nagyobb településen volt használatos a cívis kifejezés. Így például Hódmezővásárhely, Nagykőrös és Kecskemét lakóira is használták ezt, de mára inkább Debrecenben gyakori ez a megnevezés.

A Néprajzi Lexikon szerint „cívisváros” azoknak „az alföldi nagy mezővárosoknak a megkülönböztető neve, amelyek a szabad királyi városi jogállást megszerezték vagy megközelítették, de polgárságuk döntően földművelő-állattenyésztő paraszti árutermelőkből állt, kereskedő, iparos, értelmiségi foglalkozású elemeik pedig javarészt jobbágyparaszt eredetűek voltak”. E kérdéskörrel elsősorban Balogh István és Rácz István foglalkozott kutatóink között.

A lexikon szerint a „cívisvárosoknak és polgáraiknak jelentős szerepük volt a magyar parasztság társadalmi felemelkedésében, gazdasági, művelődési fejlődésében. A cívisvárosok keretei között vészelték át a legjelentősebb lélekszámú csoportok a török hódoltságot”.

Érdekes, hogy az ország két különböző részén a polgárokra, pontosabban a paraszti eredetű polgárokra két kifejezés terjedt el. Nyugaton inkább a „pógár”, keleten a „cívis” volt a használatos, bár a „pógár” keleten is gyakran előfordult.

Kik voltak a cívisek?

A cívis a latin polgár szóból ered, és az alföldi mezővárosok paraszti eredetű és még földművelésből élő vagyonos lakosságát jelentette. Használták a Néprajzi Lexikon szerint a „cíva” nőnemű alakot is.

E lexikon szerint a „cívis hagyománytartó, sajátos életformával rendelkező réteg, amely éppen konzervativizmusa révén zárt közösséget alkotott. A családok egymás közt házasodtak. A földdel rendelkező cívisek benn laktak a városokban – bár mindegyiknek volt tanyája, legelőrésze –, csak cselédeik és a fiatal házasok költöztek ki a tanyára”.

A lexikon szerint „tágabb értelmezésben cívisnek nevezik az alföldi városok bennszülött lakosságát, függetlenül a rétegződéstől, vagyis a gazdag polgár-parasztokon kívül a kereskedőket, iparosokat, szegényparasztokat, cselédeket is”.

Érdekes, hogy a Dunántúlon, és szórványosan a Duna-Tisza-közén a „pógár” lett inkább a parasztgazda megnevezése. Használata a 16. század közepétől terjedt el. A Néprajzi Lexikon szerint a pógár kifejezés „fokozatosan terjedt ki a teljes jobbágyokra, majd a jobbágyfelszabadítás után azok utódaira, a birtokos parasztokra. A Tiszántúlon a parasztvárosok, földdel rendelkező, a mezőgazdaságból is élő, félparaszt életmódot folytató tősgyökeres lakóinak megnevezése”.

Debrecen cívisei

Debrecen környéke a honfoglalás idejétől folyamatosan lakott vidék. Lakossága kezdettől magyar, azonban korai népességében szerepet játszhattak török népelemek is, amire a város nevének eredete utal. A 13—14. sz. folyamán alakult ki a mai település közvetlen előzménye, vásárai révén a tágabb vidék kereskedelmi központjává váló mezőváros. Mint oppidumot (mezővárost) egy jelentősebb uradalom központjává tették.

Polgárai a szomszédos települések pusztaföldjének bérlete révén jelentékeny jövedelmi forráshoz jutottak. A szélesedő mezőgazdasági árutermelés révén a 14—15. sz.-ra az agrártermeléshez kapcsolódva növekvő hozamú ipara alakult ki, amely korán eljutott a céhes szerveződés szintjére (az első magyar céhlevelet 1398-ban nyerték a debreceni csapók, azaz posztószövők) – írja a Néprajzi Lexikon.

Rácz István „A debreceni cívisvagyon” című könyvében azt írja, hogy a középkorban, illetve annak végén a civitasokban, azaz a királyi városokban vertek gyökeret a polgárjogúak, Debrecen azonban sokáig csak az oppidumok (mezővárosok) közé tartozott. Az újabb kutatások szerint azonban a cívisek bővebb kiváltságú mezővárosokban is előtűntek, és így ehhez hozzátehetjük, hogy a királyi városok (civitasok) latinul cíviseknek hívott polgárairól hamarosan átragadt a mezővárosok lakóira is a cívis elnevezés.

A debreceni polgárjogot Rácz szerint Nagy Lajos 1361. évi és Zsigmond király 1405. évi városprivilégiumai alapozták meg, de állítólag egészen az 1330-as évekig visszanyúlnak ezek a gyökerek.

Rácz azt írja, hogy az első adatok a debreceni polgárokról, akikről ténylegesen kimutatható, hogy a rendi értelemben vett polgárjoggal éltek, a XVI. század közepéről szólaltathatók meg. Ekkor tehát a várost még oppidumként tartották számon.

Nem változtatott a polgár jogállásán Debrecenben az 1693. évi új városi privilégium sem, amely a török hódoltság után királyi városi rangot, azaz „civitas” címet jelentett. A kiváltságlevél a város „hű polgárainak és lakóinak” a mentességeit is felsorolta. Ezek már korábban is érvényben voltak, azaz a város polgárainak nem kellett kilencedet fizetniük a földesuraknak, a harmincad- és vámfizetés alól is megerősítették a régebbi felmentést, és tovább gyakorolhatták a pallosjogot (vagyis a legsúlyosabb ítéleteket is kiszabhatták), s a húsmérés és vámszedés jogát is gyakorolhatták.

A rendi igényű debreceni polgárjog történetének záró időhatárát Rácz István szerint az 1848-as törvények vonták meg. Amíg a polgárjog kialakulása az ország valamennyi városában eltérő időpontokban ment végbe, megszüntetésére mindenütt 1848-ban került sor. A rendi kiváltságokat ekkor a jogegyenlőség eszméje váltotta fel. Debrecen régi képviselő testülete 1848. április 26-án egyenlő jogállásúaknak nyilvánította a bel- és külvárosi lakosokat.

Rácz így fogalmaz: „Nem magát a polgár jogállást törölték el tehát 1848-ban Debrecenben – miként az ország más részében is –, hanem csak a korábbi tartalmától fosztották meg, illetve kiterjesztették a városi társadalom egészére. Ezzel azonban el is vesztette egyéni debreceni színezetét, hiszen a polgárok az ország valamennyi városában egyenlő jogok és kötelezettségek élvezői, illetve hordozói lettek, s így a polgárjog valójában állampolgári joggá bővült.”

A cívis név közkeletűvé válása és a rendi előzmények

Rácz szerint a rendi világ felszámolásával éppenhogy nem kopott ki a cívis elnevezés a debreceni szóhasználatból, sőt, közkeletűvé csak igazában ezután vált. (Rácz itt Balogh István kutatásaira is hivatkozik.) Ugyanakkor Rácz megjegyzi, hogy a debreceni cívis kifejezés már a korábbi évszázadokban is kialakult, sajátos színezete volt.

Így például Debrecenben a városi tanács a rendi korszakban polgárainak a létszámát meghatározott keretek között tartotta. Nem határozta meg ugyan számszerűen, arra azonban gondosan ügyelt, hogy a polgárjog és a város gazdasági lehetőségei egyensúlyban maradjanak. Elsősorban a polgárok számára biztosítható földingatlan területe és minősége szabta meg a létszámkeret felső határát – különösen a XVIII. század folyamán.

A polgárjog elnyerése tehát a hasznosság szempontjainak volt alárendelve, és így kirekesztő intézkedésekre is sor került, amelyet néha „kiszorító törvényes juss”-nak neveztek. Rácz erről így ír: „Debrecen város tanácsának kirekesztési politikájában a görögök, zsidók és – tekintet nélkül a nemzetiségükre – a katolikusok kerültek tilalom alá. A görögök és a zsidók beköltözése ellen azért hadakozott, mert veszedelmes kereskedelmi konkurenseknek tartotta őket, bár ezt nem mindig fogalmazták meg ilyen nyíltan. A katolikusok beköltözése és polgárosítása pedig – megítélésük szerint – az egyvallású város református egységét bontogatta volna. Ez a kirekesztő politika a görögökkel és zsidókkal szemben eredményesnek bizonyult, a katolikus vallásúakat azonban Mária Terézia rendelkezései nyomán már kénytelenek voltak befogadni.”

Ám mielőtt valaki azt hinné, hogy a debreceniek csak az idegeneket rekesztették ki, érdemes figyelembe venni, hogy az itteni polgárjog nem öröklődött az utódokra! Ezzel a debreceni cívisjog eltért a nemesség és a jobbágyság állapotától. Csak az özvegyekre szállt át ez a „juss”, és nekik is csak életük végéig. Amennyiben a polgárfiúk cívisjoghoz akartak jutni, éppen olyan kérelmet kellett benyújtaniuk az elöljárósághoz, mint az idegeneknek. Két kedvezménnyel azonban számolhattak: az árván maradt polgárfiút 18 éves korában – ha nem volt kizáró ok – felvették, de neki is be kellett fizetnie a „felvételi díjat”, vagyis a „polgártaksát”, a polgárdíjat. A másik kedvezmény pedig az összes polgárfiúra kiterjedt, vagyis esetükben igen mérsékelten állapították meg a taksa mértékét. Ez a kedvezmény Rácz szerint az 1830-as évektől vált szembetűnővé.

Mindez a szegényebb cíviscsaládokat sújthatta elsősorban. Közülük sokan kikerültek a polgárok közül, s a jobbágyállapothoz sorolható „taksás telkekre” szorultak. A polgárjogot bárki le is tehette egyébként, de ettől még a város lakója maradhatott.

Az idegeneket ugyan sokszor kirekesztették Debrecenben, ettől függetlenül pár tucatnyi külföldi is kapott polgárjogot a városban 1715 és 1867 között. Herpay Gábor a közvetlenül külföldről érkezettek számát 42-re teszi, ami az összes városon kívülről származó polgár 2 százalékát jelenti. Rácz szerint a külföldiek döntően a Habsburg-birodalom országaiból, Ausztriából, Csehországból, Sziléziából érkeztek, de akadt köztük svájci is.

Nemesek a városban

Tekintélyes számú polgárjogú nemes is élt Debrecenben, s a város társadalmában Rácz szerint ők meghatározó politikai befolyást nyertek. ennek oka az, hogy a polgárok között a nemesek részaránya 31,2 százalékos volt például 1843-ban. Ha ehhez hozzászámítjük, hogy a nemes polgárok voltak a legvagyonosabbak is, akkor az esetenként kétféle - polgári és nemesi - kiváltsággal és tekintélyes anyagi eszközökkel bíró réteg befolyása könnyen érthetővé válik.

Debrecen teljes lakosságához viszonyítva a nemesség növekvő részaránya volt jellemző a rendi korszakban: 1787-ben 1,6 százalékot tettek ki az összlakossághoz képest, 1840-ben ez a mutató már 7,5 százalékra emelkedett.