2009. november 15. vasárnap 16:49 - Győry S. József

A tam-tam dobok egyre hangosabbak, az ütem is felgyorsult. Tempója már majdnem olyan őrült, mint a rám meredő szadista szempárok, melyeken a mások szenvedése által okozott kéjes érzés tükröződik. A lándzsás, ágyékkötős őrök közül az egyik olyan közel áll hozzám, hogy hallom a gyomra korgását. Nem kell sokáig várnia. Készül az ebéd, a főfogás pedig én leszek. Pattog alattam a tűz, de fájdalmat már nem érzek, talán amiatt a szer miatt, amit ezelőtt az istentelen szertartás előtt megitattak velem. Csak a szagokat ne érezném… érzem a saját húsom égett szagát. Isten bocsásson meg nekem, de ez a szag már-már illat, tényleg jó. Ezek a vadállatok bepácoltak, mint valami csirkét. És ami a legszörnyűbb, elevenen fognak felfalni, és az első kóstoló az enyém lesz…

A kannibál szó eredete

A kannibál kifejezés a spanyol "caribal" szóból ered, ami karibi embert jelent. És mint ismeretes, ők egészen napjainkig fogyasztottak emberhúst.

Zoológiailag

A zoológiában a kannibalizmus olyan cselekedet, amely során egy egyed részben vagy egészben elfogyasztja a faja egy másik példányát. A kannibalizmus gyakori ökológiai kölcsönhatás az állatvilágban, és több mint 1500 faj esetében ismert példa az előfordulására, bár ez az 1981-es adat valószínűleg alábecsült.

Eltérően attól, ahogy korábban gondolták, a kannibalizmus nem csak rendkívüli élelemhiány vagy mesterséges körülmények esetén fordulhat elő, természetes körülmények között is megtörténik a különböző fajoknál. A tudósok igazolták, hogy a kannibalizmus a természetes életközösségekben mindenütt ismert. Különösen jellemző a vízi életközösségekre, melyekben az élőlények közel 90 százaláka valamikor az életciklusa során részt vesz a folyamatban. A kannibalizmus nem korlátozódik a húsevő fajokra, a növényevők és az üledékevők között is előfordul. Az ember is ide tartozik.

Az emberi kannibalizmus

A legközelebbi rokonaink, a csimpánzok sem növényekkel táplálkoznak mindig, néha-néha amolyan étrendkiegészítőként megesznek egy-egy bogarat, kisebb rágcsálót, madárfiókát és akár egymást is. A szakemberek az ősembereknél is találtak bizonyítékot arra, hogy fajtársaikat is elfogyasztották, de itt már feltételezhetően elsősorban rituális céllal. Ám ez a mai embernél, a Homo Sapiens Sapiensnél sincs másképpen.

Az emberhús állítólag nagyon hasonlít a sertéshús ízéhez, sőt, azok szerint, akik már megkóstolták, jobb is. A karibi népek az embert magas disznónak nevezik abban az esetben, amikor táplálékként gondolnak rá. Ám ha az íz közel azonos, akkor is van ember és disznó között egy nagy különbség: a disznók nem ragadnak fegyvert, nem állnak bosszút, ha látják társukat elfogyasztani. Az embervadászat és emberevés egyre veszélyesebbé kezdett válni a történelem során, ám ott, ahol élelemhiány volt, ott a legújabb korig is csak-csak felütötte a fejét az emberhús utáni vágy.

Jó példa erre a Fidzsi-szigetek, ahol nincs levadászható nagyvad, vagyis talán épp emiatt különösen ismert volt a kannibál rítusairól. Ezen a szigeten létezett egy rendkívül bizarr szokás, melynek értelmében a törzsfőnökök nőket adtak főtt férfihúsért cserébe.

1839. október 31-én egy metodista misszionárius lelkész, egy bizonyos David Cargill írja a naplójában: „Ma reggel szörnyű látványban volt részünk. 20 halott férfi, nő és gyerek holttestet hoztak Rewa-ba Tanoa ajándékaként. A holttesteket elosztották az emberek közt, hogy főzzék meg és egyék meg… megcsonkított végtagok, fejek és törzsek hevertek szerteszét.”

Egy másik misszionárius elbeszéléséből kiderül az is, hogy két szerencsétlen „főfogással” megépítettek egy kemencét, majd eret vágtak rajtuk, és vérüket megitták. Természetesen a kemencében kötöttek ki utána.

Egy újabb misszionárius, Watsford atya 1846-ban Bau sziget királyáról, Rakerakiról feljegyezte, hogy az minden nap emberhúst fogyaztott, és ínségesebb időkre besózott lábakat, karokat is raktároztak a számára.

Az emberevés egyik kultikus története a Donner expedíció. 1846-ban George Donner 87 pionírtársával útnak indult Kalifornia felé, echós szekerekkel. Sierra Nevada megmászásánál azonban hóviharba kerültek, és elakadtak. Mikor már minden készletük elfogyott, egy 17 fős csapatot küldtek a legközelebbi városba, segítségért. A hideg és az éhség megtette a hatását. Egy nap a csapat tagjai az egyik elhalt társukból kivágott darabból pecsenyét sütöttek, és megették. Nyilván ízlett nekik, mert a legközelebbi alkalommal nem egy újabb, természetes halállal elhunyt társukból vágtak ki darabokat, hanem kivégeztek csak a húsa miatt egyet maguk közül. Több mint egy hónap után érkeztek meg a legközelebbi településre, a 17 pionírból mindössze heten maradtak. Az első mentőexpedíciónak nem volt eredménye, a sokadiknak azonban meglett a gyümölcse. Megtalálták az egyetlen túlélőt, Lewis Keseberget, aki az elhalt társai hulláján tengődve várta a segítséget. Ő volt az egyetlen túlélő. Keseberg jó pár évvel később vendéglőt nyitott Sacramentóban, és a cégéren a következő mondat állt: „ A legfinomabb, és legzsengébb hús.”

De nem kell olyan messzire menni a történelemben némi kannibalizmusért. Egy 2003-as ENSZ-vizsgálat kiderítette, hogy kongói lázadók pigmeusokra vadásznak, mert a húsuknak varázserőt tulajdonítanak. Mi több, nem csak vadásztak rájuk, hanem nyíltan, a piacon árusították ez emberhúst.

Szintén ebben az évben Észak-Koreában az a hír járta, hogy az éhínség miatt gyerekeket mészárolnak le, csak a húsuk miatt. Menekültek mesélték, hogy a frissen elhantolt hullák gyakran eltűnnek. Egy nagypapa elmesélte, hogy unokái keresésére indult. Az unokák osztálytársai a közeli piac felé vezették, mert ott látták utoljára a fiúkat. A nagypapa a rendőrökkel együtt, végül egy húsfeldolgozó üzemben találta meg a gyerekeket, éppen feldolgozás alatt álltak. A tulajt ott helyben főbe lőtték.

Egy ismert kannibál

Albert Fish egy igazi joviális öregúr volt, legalábbis külsőre. Ez az álca azonban egy beteges, szadista, eltorzult lelkű ragadozót takart, akinek a legkedveltebb eledele a fiatal, zsenge gyermekhús volt.
1928-ban kinézett magának egy fiatal fiút, Edward Buddot, s mivel a fiú újsághirdetés útján állást keresett, felkereste őt, mint öreg farmer. A család és a fiú bizalmába férkőzött, már meg is egyeztek a „munkában”, amikor egyszer csak belibbent a család csodálatos szép és kedves kislánya, a 9 éves Gracie. Fisht, aki persze Howard néven mutatkozott be, szíven ütötte a kislány szépsége, és egyből úgy döntött, inkább őt fogja megenni. Felajánlotta, hogy elviszi őt egy babazsúrra, és sem a kislányt, sem az ősz hajú, őszszakállú kedves bácsit nem látta többé senki. Az ügyet végül lezárták, de 1934-ben különös levél érkezett Buddékhoz.

„Kedves Mrs. Budd,

1894-ben egy barátom a Tacoma gőzösön utazott San Fransiscoból Kínába. Amikor megérkezett, ő és két máik ember elmentek italozni. Mire visszaértek, a hajó elment.
Ebben az időben nagy éhség volt Kínában. Bármiféle hús 1-3 dollárba került. A 12 éves gyerekeket eladták ételként, így a 14 év alatti fiúk és lányok nem voltak biztonságban az utcákon. Bármelyik boltba bemehettél, és a meztelen testekből elkérhetted, amire szükséged volt.

Barátom, John olyan sok ideig maradt Kínában, hogy teljesen hozzászokott az emberi húshoz. Mikor visszatért New Yorkba, elrabolt egy 7 és egy 11 éves kisfiút. Hazavitte, és megkötözve a fürdőszobában tartotta őket. Minden nap megverte és kínozta őket, hogy a húsuk jó és puha legyen.

Elsőnek a 11 éves fiút ölte meg, mert az sokkal húsosabb volt, mint a másik. Minden testrészét megfőzte, és megette, kivéve a fejét, a csontokat és a beleket. Ezután a 7 éves fiú következett… abban az időszakban szinte a szomszédságában laktam. Sokszor mondogatta nekem, hogy milyen jó az emberhús, és én a fejembe vettem, hogy egyszer meg fogom kóstolni.

1928 júniusában ön meghívott ebédre. Vittem sajtot és epret. Gracie az ölembe ült és megpuszilt. Elhatároztam, hogy megeszem.
Azt mondtam, hogy egy születésnapi partira akarom őt elvinni, és ön beleegyezett. Westchesterbe vittem egy üres házba. Azt mondtam neki, hogy egy kicsit maradjon kint az udvaron. Vadvirágokat szedett. Bementem és levetkőztem. Tudtam, hogyha nem tettem volna meg, akkor összevérezem a ruháimat.

Amikor mindennel készen voltam, odamentem az ablakhoz és behívtam őt. Ezután elbújtam a fürdőszobában, amíg be nem jött. Amikor meglátott meztelenül sírni kezdett, és megpróbált elszaladni. Elkaptam, és ő azt mondta, megmond a mamájának.

Levetkőztettem. Hogy ficánkolt és harapott… megfojtottam és felvágtam apró darabokra. Megfőztem és megettem. Nagyon finom puha lett a kis feneke a sütőben. Kilenc napig tartott mire mindenét megettem. Nem keféltem meg pedig megtehettem volna. Szűzen halt meg.”

Issei Sagawa egy törékeny testalkatú, ám kifejezetten intelligens fiatalember volt, aki a 70-es évek végén a tokiói Wako egyetemen tanult. A nők egyáltalán nem testi adottságai miatt, hanem pont a kimagasló tudása végett keresték a társaságát. Sagawa viszont rajongott a magas, szőke, fehér nőkért.

Tanulmányait 1981-ben Párizsban folytatta, ahol találkozott egy gyönyörű, északi típusú hölggyel, Renee Hartwelttel. Issei összebarátkozott a lánnyal, koncertekre, és kiállításokra jártak. Mielőtt a lány visszament volna hazájába, Sagawa áthívta magához azzal az ürüggyel, hogy szeretné felvenni a hangját magnóra emlékként. A lány leült, Sgawa pedig egy könyvet adott a kezébe, hogy olvasson fel neki. Utána hátulról tarkón lőtte egy 22-es kaliberű pisztollyal. Ezután Sagawa rögvest nekilátott a kóstolónak. Az orrából és egyik mellbimbójából csípett le egy darabkát. A fenekébe is beleharapott, de kés nélkül nem boldogult, ezért segítségül hívott egyet. A többi részt feldarabolta, majd a hűtőbe rakta, egy kis részét pedig mustáros szószban pácolva kisütötte. Ebéd után közösült a megcsonkított holttesttel.

De álljon itt saját vallomásából egy részlet.

„Az ő kezét használtam a maszturbáláshoz, izgatóak voltak az ujjai. Miután végeztem, megpróbáltam leharapni az ujjait. Nem sikerült, csalódott voltam. Műanyag zsákokba tettem a lábait és a kezeit. Aztán az arcát néztem, olyan csendes volt. Kicsi orra volt, és szép szája. Míg életben volt, szívesen beleharaptam volna, és most kielégíthettem ezt a vágyamat is. Nagyon könnyű volt leharapni az orrát. Nem volt túl jó íze. Levágtam a szájából is egy darabot, de nehéz volt megrágni. Úgy döntöttem, későbbre hagyom és megsütöm. Addig betettem a hűtőbe. A nyelvét is kivágtam. Megnéztem magam a tükörben. A nyelve az enyémhez ért. Megpróbáltam megenni a szemeit is. Nehéz volt beleszúrni, pedig ez volt az arca legpuhább része.

A holttestet utána elrejtette egy parkban, ám két nap múltán rendőrök kopogtattak az ajtaján. Nem tanúsított semmilyen ellenállást. Sagawa 3 évet töltött a francia elmegyógyintézetben, majd tehetõs és befolyásos apja, Akira Sagawa elintézte, hogy egy japán intézménybe szállítsák át. Ott újra megvizsgálták, és kijelentették, hogy ítélõképességét tekintve teljesen egészséges. 15 hónap után ismét társadalmunk szabad polgára lett.

Nem vonták felelősségre, viszont sztárrá lépett elő. TV-műsorokban szerepelt, könyveket írt rémtettérõl. Képregényt készítettek személyérõl, valamint a Rolling Stones dalt is írt róla Too Much Blood címmel. Íróként rendszeresen publikál, festõként is több alkalommal kiállított. Egyszer még egy gasztronómiai magazin címlapján is szerepelt.