Dal a Földről

Ki mondta:"Ne vessetek magot,
Több magot a hamuvá lett földbe..."
Ki mondta azt, hogy a Föld halott?
Nem, csak elrejtőzött kis időre..

Ezt az anyát nem ölték még meg,
Nem merik ki kanállal a tengert.
Ki hiszi, hogy a Föld kiégett?
Nem, ő bánattól feketedett meg.

Sebeit lövészárkok nyitják,
Meggyalázzák a bombatölcsérek.
Ó, a Föld megszokta a kínját
Földöntúlról fájó szenvedésnek.

A Föld mindent elvisel, kivár.
Ne tatsd hát a Földet nyomoréknak.
Mondod: nincsenek dalai már,
Mindörökre meghalt minden ép hang.

Nem, mert zeng a Föld, elfojtva nyög,
Hang tör által minden fájó seben,
Hiszen a mi lelkünk ez a Föld,
Csizmáddal hiába taposod. Nem.

Ki mondta, hogy a Föld halott?
Nem , csak elrejtőzött kis időre...

ford.: Bereményi Géza

1938. január 25-én született Moszkvában. Műszaki tanulmányait hamar abbahagyta a színészet kedvéért, a Moszkvai Művész Színház stúdiójában végzett 1960-ban. Először a Puskin, majd a Miniatűr Színházban játszott, 1964-ben Ljubimov híres társulatához került és élete végéig a Taganka Színház tagja volt. A színpadon eljátszotta Brecht Galileijét, Lopahint Csehov Cseresnyéskertjében, Raszkolnyikovot a Bűn és bűnhődésben.

Hamletként

Talán legkiemelkedőbb és leghíresebb alakítása Hamlet volt, amely tíz éven keresztül minden előadáson telt házzal ment. A művész az előadás kezdete előtt a bejáratnál kezében gitárral várta a közönséget, fekete nadrágban és garbóban, ahogy aztán Hamletként is a színpadra lépett. A Taganka bejárata egy szűk ajtó volt, így nem tódult befele a nép, és a művész mindenkit egyenként, személyesen üdvözölt. Az előadás végén lement a mindig tomboló közönség közé, ahol rajongói kézfogással, személyes érintkezéssel köszönhették meg az élményt. Moszkva imádta Viszockijt, akinek első dala 1960-ban született. Rövid élete során több mint 600 verset írt, ezeknek többségét megzenésítette és elénekelte. Énekelt klubokban, színházban, szabadtéren, utcán és sokszor lakásokban, ahol lehetett. Szövegei, dallamai amolyan utcai dalok, fő témája és élménye a szabadság volt. Megénekelte az örömet és bánatot, a háborút és a békét, kigúnyolta a hatalmat, az emberi gyarlóságot, éltette az egyszerű embereket, szabad érzéseiket és gondolataikat. Énekelt jellegzetes rekedt hangján, szinte tépte hozzá a gitárt. Dalaiban egészen különleges lendület, szeretet és gyűlölet volt, őszinte volt és kíméletlen.

Viszockij egész egyénisége maga volt a lázadás és felkiáltójel. A hatalom félt lázító erejétől, ezért inkább megpróbálták agyonhallgatni, de versei így is kézről-kézre jártak, szamizdatban adták ki őket, s dalait is kazettákon terjesztették. Ha valahol fellépett, a rendőrség nagy létszámban vonult fel, utolsó pillanatban betiltották koncertjeit, megakadályozták versei, dalai kiadását. A brezsnyevi idők agyonhallgatott nemzedékének vált képviselőjévé, aki mélyen átélte az orosz nép fájdalmát, küzdelmét. Ezt a zseniális művészt agyonnyomta az őt körülvevő világ, nem tudott, nem is akart máshol élni, igazi orosz volt, csak ott érezte otthon magát, ahol egyébként nem tudott létezni.Tizenhárom éven át volt felesége és társa Marina Vlady, az orosz származású francia színésznő. Házasságukat is megviselte a zaklatott, agyonhajszolt élet. Marina őszintén szerette, és próbálta segíteni férjét, halála után emlékeit közös küzdelmes életükről regényben írta meg. Tőle hitelesen is tudjuk, hogy Viszockij az állandó feszültséget sok alkohollal és droggal próbálta elviselni. Egyre több lett a botrány körülötte, mindez teljesen felőrölte idegeit és egész szervezetét. 42 éves korában, 1980. július 25-én, a moszkvai olimpia idején a harmadik infarktus végzett vele.

A fekete macska bandája

Viszockij 1959-től filmekben is játszott, bár nem kapott kirobbanó tehetségéhez igazán méltó szerepeket. Puskin-hősként jelent meg A párbajban (1973), feltűnt a Péter cár és a szerecsenben (1976), Alekszandr Mitta vígjátékában, Mészáros Márta Ők ketten című filmjében (1977) egy epizódszerepet játszott. Az egész ország megismerte A találkozó helyét megváltoztani tilos című négyrészes tévéfilmben (ezt Magyarországon A fekete macska bandája címen játszották). Dalai gyakran hangzottak fel kísérőzeneként filmekben és színpadon is.

Sajátos művészetéért halála után kapta meg az Állami Díjat, s csak a glasznoszty idején kezdték népszerűsíteni, jelentek meg lemezei, versei. Azóta szakadatlan a Viszockij-kultusz; emlékkoncerteket tartanak, Viszockij múzeumot nyitottak, a Taganka darabot mutatott be róla. Viszockij Magyarországon is ismert és népszerű, persze legközelebb azokhoz jutott, akik értették is szövegeit. A művész életét is mítoszok szőtték át, különféle feltételezések keringenek többek között arról, hogy halála nem volt véletlen, hanem szándékos kábítószer-túladagolás miatt következett be, amit azonban maga az orvosa adott be. Amikor tizenöt évvel halála után Moszkvában szobrot állítottak neki, Marina Vlady üzenetét olvasták fel, amely arra utalt, hogy a mai világban is szükség lenne Viszockij tiltakozó szavára. "Az elmúlt tizenöt év nem csitította a fájdalmat, hiányzik nekem, mint ahogy Oroszországnak és a világnak is hiányzik."

Dalfesztiválok, színházi előadások, emlékműavatás: az oroszok idén is leróják tiszteletüket a költő-énekes-színész Vlagyimir Viszockij emléke előtt, aki éppen huszonöt éve távozott az élők sorából.

"A halál napjának emlékei fájdalmasak, de nem gyászolni fogunk. Azért gyűlnek majd össze az emberek, hogy énekeljenek. Amikor meghalt, igen kevesen gondolták volna, hogy még huszonöt év múltán is időszerű lesz. A bányászok és az akadémikusok, a sofőrök és a rabok nevében szólt Kár, hogy már nincsenek hozzá hasonló személyiségek" - mondta egy sajtóértekezleten a költő fia, Nyikita Viszockij, aki az apja emlékének szentelt moszkvai múzeumot vezeti.

Amikor tizenöt évvel halála után Moszkvában szobrot állítottak neki, Marina Vlady üzenetét olvasták fel, amely arra utalt, hogy a mai világban is szükség lenne Viszockij tiltakozó szavára. "Az elmúlt tizenöt év nem csitította a fájdalmat, hiányzik nekem, mint ahogy Oroszországnak és a világnak is hiányzik."

(Panoráma - Bognár Anna, Sajtóadatbank)

Más fordítások

Január 25-én született Vlagyimir Viszockij. Ebből az alkalomból
megosztom az érdeklődőkkel néhány dal fordítását és néhány linket.

Én most szeretlek téged

Én most szeretlek téged,
S ezért nem titkon kigyújtom fényed
Nem régről s nem örökké égek eleven sugaradban
Sírva-nevetve érted vagy nem érted
Én most szeretlek téged
Nem ások a múlt a gödrébe
S nem nézek jövő-káprázatba.

Ha múlt időben mondom: szerettelek
Úgy érzem el is temettelek
S mi szárnyalt bennem szabadon - lezuhan tétován
Bár költők költője volt, vele nem énekelek:
"szerettem Önt, de szerelem lesz még ezután"

Arról beszélnek így, mi elhullt, elhervadt
S a hangban szánalom és lenézés rezeg
A trónfosztott király utolsó palástja ez
S mi szánakozunk a múltba tűnt miatt
Hevülve igyekszünk a kihűlt vágy helyett
S a "szeretem"-re szívünkben gyanú éledez.

Én most szeretlek téged!
Higgy akkor is, ha nem ígérek!
Enyém e század. Csuklóm fölvágva itt nem hagyom
Ki-be lélegzem a jelen-idejűséget
A múlt árka nem nyel el
S a jövő nem nyom agyon.

Így gázolok és úszok én feléd,
Halálos utam csak kicsit értenéd
Lelkemben romlandó út lapul, mely tőled elvezet
Mint pohár falán méreg, színtelen
S mi arcul köpünk mindent, mi jelen,
S megrontjuk nagy hitem, hogy én most szeretek.

Tudom, hogyan álmodnak a franciák.
Nyelvükön az idők tágan vonulnak át
Külön völgyben múlt, más bércen jövő...
Nekem nyelvük állít kalodát
S e határhoz érve rám mered
A párbajpisztolycső.

Ó, más nyelv az, és ó, más szabadság
Nekem - bukás. E határt nem léphetem át.
De mi ketten együtt majd megtaláljuk az utat
Én most szeretlek téged,
Száműzve minden ragozást
Szívem múlt és jövő között forrón felmutat.

(Csukás István fordítása)


A sötét
http://www.youtube.com/watch?v=y5yo7CoEHII


Várj, ott arra sötétség honol!
Záporeső, s a napnyugták vörösek -
Ellenszél, sűrű eső néhol,
És az utak göröngyösek.

Ott mások a hírek, szavak, szóbeszédek,
Ott minden rosszat sejtet, s balul üt ki.
A fű kiégett, színét veszti,
És a nyomokat is rejti -
A sötét...

Ott az embert próbára teszik,
Sűrű köd honol és vad szelek dúlnak,
A szívek is ritmusuk vesztik,
Össze-vissza vernek, rúgnak.

Ott mások a hírek, szavak, szóbeszédek,
Ott minden rosszat sejtet, s balul üt ki.
A fű kiégett, színét veszti,
És a nyomokat is rejti -
A sötét...

Ott mások a hangok és színek,
De arra vezet utam, nincs választás -
várnak rám a sötétben - kellek!
De sebaj, lesz még változás!

Ott mások a hírek, szavak, szóbeszédek,
Ott minden rosszat sejtet, s balul üt ki.
A fű kiégett, színét veszti,
És a nyomokat is rejti -
A sötét...

ford.: Viczai Péter


07
http://www.youtube.com/watch?v=4CDTXIZzS5M

Várok törvényen kívüli éjben,
az éjből merítek ihletet,
és tárcsázok egyre, serényen,
mindig csak a nulla-hetet.

-Jónapot, kisasszony. Mi a neve? Toma.
Hetvenkettes. Ne sürgessen. De nem várhatok.
Hogy nincs otthon? Lehetetlen. Kérem, hívja újra!
Látja, máris válaszol: "Szervusz, én vagyok"

Élek, törvényen kívüli éjben,
csupa nyugtalan, éber ideg.
Ki kényszerít egyre, hitelben
szóra bírni szeretteimet?

-Kisasszony, kérem, hetvenkettes, kérem,
már az órám is megállt, én nem várhatok.
Inkabb odarepülök, már indul is a gépem.
Látja, máris válaszol: "Szervusz, én vagyok!"

Telefon, telefon, mint egy szentkép,
telefonkönyv, avagy triptichon?
Kisasszony, maga a madonnánk,
messzeséget hoz gyors vonalon.

-Kisasszony, drága, hosszabbítsa még meg,
őrangyal az oltart nem hagyhatja ott!
Annyi időnk van még - előttünk az élet.
Látja, máris válaszol: "Szervusz, én vagyok!"

Mi van ott? Beázott a kábel?
Géphiba? Vezetékszakadás?
Várok. Nullával kezdjem bár el
minden este. Csak lesz folytatás!

-Nulla-hét? Csókolom, mi ujság, kisasszony?
Törölje és hívja Magadánt nekem.
Tudja, kedves, közben megint elment a barátom,
mi lehet szegénnyel odafenn?

Várok törvényen kívüli éjben.
Virrasztok végenincs éjeken.
Ha elalszom, a Madonnát látom.
Istenem, de ismerős nekem!

Halló, kisasszony! Maga az, Toma?
Hetvenkettes, feleljen, nem várhatok!
Persze, persze, otthon vagyok. Hadd hívjam fel újra.
Máris hívom. Válaszoljon: "Szervusz, én vagyok!"


A sérelem idővel mulandó

A sérelem idővel mulandó -
Emléke az emberben elhamvad,
Az én bánatom, mint örök hó -
Nem olvad, nem olvad.

Nyáron sem olvad - rekkenő
Déli hőségben,
Érzem: velem tart, mint örök kísérő
Az életemben.

ford.: Viczai Péter


Mikor véget érnek szerepek és dalok

Mikor véget érnek szerepek és dalok,
Miként, hogyan végzem - ki tudhatja?!
De egyvalamit azért bizton tudok:
Elpatkolni nem lesz kedvem soha!

Fogva tartanak a dicsőség láncán,
Nyakam szorítják fojtó láncszemek...
Hej, ki kopogtat a tölgykapu fáján,
Csonttal a vaspánton kik zörgetnek?

Válasz nincs, de érzem, ott áll valaki,
Ki nem tart a láncravert ebektől.
És amint a sövény fölött nézek ki,
Kifent kaszája fénye tűnik föl ...

De én színezüst nyakörvem szétnyűvöm,
S dicső aranyláncom átharapva,
Kitörök a palánkon, bordám töröm,
És a bozótban száguldok tova!

ford: Viczai Péter


Hogyha

Hogyha csak tetszik - kevés?
Ha belészeretsz - túlzás?
Hogy örök-e? - elején.
Lenne jó, ha már tudnád.

Hová tűnt, hova, képzeletem
S megérzés, szavak bája?
Gyönyörűm, csak a szépet teszem:
Ne szeressek magába!

ford.: Cseh Károly


Dal a Földről
http://www.youtube.com/watch?v=qSfFSnRCF34

Ki mondta:"Ne vessetek magot,
Több magot a hamuvá lett földbe..."
Ki mondta azt, hogy a Föld halott?
Nem, csak elrejtőzött kis időre..

Ezt az anyát nem ölték még meg,
Nem merik ki kanállal a tengert.
Ki hiszi, hogy a Föld kiégett?
Nem, ő bánattól feketedett meg.

Sebeit lövészárkok nyitják,
Meggyalázzák a bombatölcsérek.
Ó, a Föld megszokta a kínját
Földöntúlról fájó szenvedésnek.

A Föld mindent elvisel, kivár.
Ne tatsd hát a Földet nyomoréknak.
Mondod: nincsenek dalai már,
Mindörökre meghalt minden ép hang.

Nem, mert zeng a Föld, elfojtva nyög,
Hang tör által minden fájó seben,
Hiszen a mi lelkünk ez a Föld,
Csizmáddal hiába taposod. Nem.

Ki mondta, hogy a Föld halott?
Nem , csak elrejtőzött kis időre...

ford.: Bereményi Géza


Magasugró
http://www.youtube.com/watch?v=XeMrOppbB8M

Iram meg elrugaszkodás! - Mi szégyen!
Kisérletem homokba, könnybe fúlt.
Az átkozott kettőszáztizennégyen
A léc utamba állt, s a földre hullt.

Tudom én - ugye gyónhat a szív? -,
Aki sportol, az élete más,
Csak egy pillanat fenn a nagy ív,
S azután jön a gyors zuhanás.

Tilos gyümölcs, de kell, s a fa jókora,
Leszek én a léc megabajnoka!
Nekik elrugójuk a bal boka,
De nekem elrugóm az a jobb boka.

Iram meg elrugaszkodás! - s a mélybe
Fütyülve ránt le mind, ki szemtanú.
Edzőm se véd, elönti mérge:
,,De hisz te távolugrasz itt, fiú!

Ilyet ugrik a bak, ha beszív!
Hasad érzi a volt szakadást!
Nem elég stabil így ez az ív!
Közelíted a gyors zuhanást!"

Igaztalan dumák! Ki az ostoba?!
Magyaráztam én: ,,Bajom fő oka,
Hogy az elrugójuk a bal boka,
De nekem elrugóm az a jobb boka."

Iram meg elrugaszkodás - na végem,
Emelkedek, s a jenki gúnnyal int.
Levertem újra kétszáztizennégyen,
S a trénerem kimondta szó szerint,

Hogy a klubvezetők sora zord,
S lecsapolja agyamban a gőzt,
Ha továbbra is rúgom a port,
Bebeszélve a jobb-boka-hőst.

Előbb iszom ki zöld epefőzetem,
Belehalhatok, de nem engedem,
Hogy a balfelőli a jobb legyen -
Ezért a vádlikat se cserélgetem.

A publikum fölémhajolt nevetve,
De harci kedvem nem veszett ki még:
Dobbant a láb, röpít, erős a kedve -
S alulmaradt a kettőtizennégy.

Igaz, fáj nekem még az a sérv,
Igaz, sántitok néha sután,
De a győzelem isteni érv,
S az enyém marad ím ezután.

Megettelek, gyümölcs, te tilos csoda,
Vagyok én a léc megabajnoka,
Legyen elrugójuk a bal boka,
De nekem elrugóm az a jobb boka!

Fordította Marosi Lajos


Hegyi lírai dal
http://www.youtube.com/watch?v=Pj3yXH3hBaU

Hogy kezem reszketése múlt,
Hegy orma vár!
A félelem mélységbe hullt
Örökre már.

Mi visszatarthat, nincs erő;
Megyek, de fáj.
Szirtfok, mely nem legyőzhető,
Nincs oly határ.

A sok nem járt út egyikén
Majd én megyek.
Egy meg-nem-hódolt csúcs enyém:
Rám vár, szeret.

Itt-haltak neve hó alatt
Rejtőzködik.
Végig-nem-vándorolt utak:
Enyém egyik.

A lejtőn kékben álmodik
Fénylőn a jég.
A gránit nyomok titkait
Vigyázza rég.

Magasba nézve vallatom
Az álmomat;
Ők az igaz -hiszem vakon:
Hó és szavak.

S feledni annyi év után
Se tudtam én:
Kétségeim e szirt fokán
Öltem meg én.

A víz -"Légy sikeres nagyon!" -
Így suttogott.
Milyen nap is volt az napon?
Ah..szerda volt.

ford.: Erdélyi Z. János


Nem szeretem
http://www.youtube.com/watch?v=sZ97BTBGCMI

Nem szeretem, ha fatális a végzet,
az élettől nincs életundorom.
Nem szeretem olyan szakát az évnek,
amely nem visszhangozza víg dalom.

Nem szeretem a jéghideg cinizmust,
s a bigott rajongásban sem hiszek.
Nem szeretem azt, hogyha mások
piszkos kézzel fölbontják leveleimet.

Nem szeretem, ha előtte időnek
félbeszakítják a beszélgetést.
Nem szeretem azt sem, ha hátba lőnek,
vagy bőrünket perzseli lövés.

Én gyűlölöm a pletykák verzióit,
a kétkedés fullánkja biztosabb,
mint az a tű, amely valótlant s valódit
csak egybefércel néhány perc alatt.

Nem szeretem a hájas biztonságot,
mert jobb, ha féktelenség csak a vád.
És bosszant, hogy csak rágalmat találok,
hol elvetettük a "becsület" szavát.

Ha szárnyakat találok összetörten,
nincs bennem részvét, tudom biztosan.
Nem szeretek erőszakot s erőtlent,
csak szánom megfeszített Krisztusom.

Nem szeretem, ha gyávaságom lázad,
nem szívlelem, ha vernek bűntelent.
Nem szeretem, hogyha lelkembe
másznak, s ha beleköpnek,
nem is tűrhetem.

Nem szeretek lovardát és arénát,
hol milliót cserél sok ostoba.
Bármi jöhet, bármit is élek még át,
ezt megszeretni nem tudom soha.

Veress Miklós fordítása

MARINKA

Marinka, hallgass rám, Marinka drága,
Ki vélem egy vér, lelkem földi mása,
Ha százfelé szakítasz - úgy biz' ám! -
Más-mást cselekszik minden porcikám.

Marinka, hallgass rám, Marinka drága,
Szép vagy, mint gyermek fotográfiája!
Ki mondja meg, hogy ez minő varázs?
Te, csak te válaszolhatsz, senki más.

Marinka, hallgass rám, Marinka drága,
Messzinek tűnsz, mint Materlinck csodája:
A kék madár vagy, égre szárnyaló,
Akár a sok-szárnyas Éden-lakó.

Marinka, hallgass rám, Marinka drága,
Titokzatos vagy, mint inkák világa;
Gyerünk, a szellő suhanjon velünk,
Akárhová, csak boldogok legyünk!

Költőnk szava nem száll tova a sodron -
ő mondta: "Léthe, Loreley, Oroszhon" -
Oroszhon, Léthe, Álomföld - te vagy.
De Loreley nincs. Csak te vagy - magad.
-
1969 - fordította: Erdélyi Z. János


Dal a barátról
http://www.youtube.com/watch?v=N2xO_FWR1z8&feature=related

Van barátod, de nem tudod,
Barátod-e vagy haverod,
Jó vagy rossz, ki tudja ezt, (hogy tudod meg?)
Majd elmondják a hegyek,
Fenn a szakadék tetején,
Élet és halál peremén,
Egy kötélbe markolva megtudod, kicsoda.

Ha az ifjú a sziklákon
Nyafogott, szomorkodott,
Remegett és tántorgott,
Gyáva volt, ordítozott,
Akkor ő csak egy idegen,
Ne veszekedj! Kergesd el!
Ne vidd fel a hegyekbe!
S róla ne énekelj!

De ha egyszer sem vinnyogott,
Bár dühöngött, káromkodott,
Mikor a mélység lerántott,
Szidott, de megtartott,
Ha mint egy csatába, ment veled,
A tetőn sírva énekelt,
Akkor úgy, mint magadban,
Bízz benne nyugodtan.

Dal a barátról (ver. 1)
http://www.youtube.com/watch?v=N2xO_FWR1z8

Hogyha klassz kölyök volt, de passz,
Se nem hal, se nem hús, gyanús,
Hogyha nem rögtön látható:
Vajon rossz-e vagy jó, -
Hozd a hegyekbe el - és fel,
Ahol közel az ég s a jég,
Közös kötélen ott legott
Megtudod, ki fogott.

Hogyha fönn ez a srác nem ász,
Hogyha zűrös a hegy - lemegy,
Lába gleccseren volt - félholt,
Megbotlik - és sikolt, -
Akkor ő idegen, igen,
Szidást sem érdemel - hajtsd el,
Ilyen csak ne legyen hegyen,
S meg sem énekelem.

De ha nem ücsörög, nem nyög,
Igaz, nyers, csupa bors, de gyors,
S hogyha véled a szirt szakad,
Alig bír, de kitart, -
Ha mint csatába megy veled,
Áll a csúcson, s beléremeg, -
Akkor bizton a társad ő,
Az erőd vele nő.

Ő elesett a csatában
http://www.youtube.com/watch?v=8kHkO9FBJCE

Idegen ma a táj, noha semmi se más,
Ugyanaz van a kék kupolában,
Az a lomb, az a rét, az a vízcsobogás,
Hanem ő elesett a csatában.

Igazát sose hallhatom én ezután
A mi nyugtalan éji vitánkban.
Kusza nélküle, most veszem észre csupán,
Mikor ő elesett a csatában.

Sose tudta a csend, meg a vers ütemét,
Esze járt, de a szembe irányban,
Pihenőt nem adott, le se húnyta szemét,
De ma nincs: elesett a csatában.

Keserű a hiány - de nem ez csak a rossz,
Tudatomba bevág: hisz a társam!
Ahogy tűzzel a szél, velem úgy tesz a sors,
Mivel ő elesett a csatában.

Szinte robban a rügy, a tavasz beköszönt,
Valahogy ez a szó van a számban:
- Cigit hagyj nekem is! - De a válasz a csönd:
Tegnap ő elesett a csatában.

Bár a holtakat elfedi végleg a domb,
Ők a posztjukon állva a végek.
Mint a víztükör, úgy veri vissza a lomb
Az eget, hogy a fák üde kékek.

Vele volt ez a földfedezék az enyém,
Vele voltam időnk tudatában,
Most meg így, egyedül. Lehet, az vagyok én,
Aki ott elesett a csatában.

SOS
http://www.youtube.com/watch?v=QsQJYMPMa9w

Megyünk le a mélybe,
rutin csak a rajt.
Köpünk mi egy évre
nagy ívben a szélre,
De akna ha érne -
a műszerek égbe
Üvöltik a bajt.

 Segítsetek ki élve!
 Nincs oxigén a vérbe'.
 Segítsetek ki élve!
 Siessetek!
 SOS-ünk vegyétek -
 Ne veszne ennyi lélek!
 S belénk hasítva éled
 A rettenet...

Nagy baj van az érrel,
emelj ki! - habár...
Ott jobbra ha méter,
ott balra ha méter,
Ott orra se fér el:
hajónk fele fészkel
A sanda halál.

 Segítsetek ki élve!
 Nincs oxigén a vérbe'.
 Segítsetek ki élve!
 Siessetek!
 SOS-ünk vegyétek -
 Ne veszne ennyi lélek!
 S belénk hasítva éled
 A rettenet...

Előnyt ad a vízben
a három irány!
De kapjatok észbe:
ne föl, ne a vészbe!!
- Csituljon a lárma!
A partba bevág ma
Hajó s kapitány.

 Segítsetek ki élve!
 Nincs oxigén a vérbe'.
 Segítsetek ki élve!
 Siessetek!
 SOS-ünk vegyétek -
 Ne veszne ennyi lélek!
 S belénk hasítva éled
 A rettenet...

Törünk fel a szélbe -
nagy úr a parancs.
Kimúlsz, alig élve,
de hajnali fényre.
Az út ki se mérve.
Ne félre!... Ne félre!...
Legenda a brancs.

 Segítsetek ki élve!
 Nincs oxigén a vérbe'.
 Segítsetek ki élve!
 Siessetek!
 SOS-ünk vegyétek -
 Ne veszne ennyi lélek!
 S belénk hasítva éled
 A rettenet...

Itt fönn sok a bója
s a csapda haránt.
Irány az a sólya!
Agyad zakatolja,
Hogy itt van a vége,
se árnya, se fénye -
röpítnek a stégbe
Rakéta gyanánt.

 Segítsetek ki élve!
 Nincs oxigén a vérbe'.
 Segítsetek ki élve!
 Siessetek!
 SOS-ünk vegyétek -
 Ne veszne ennyi lélek!
 S belénk hasítva éled
 A rettenet...


A srác, ki nem tüzelt
http://www.youtube.com/watch?v=bqhdutPCBaw

Ne hidd, hogy ócska gaggel
Jövök - kinőttem én:
Egy osztag állt fel reggel,
S tüzet nyitott belém.
A sors miért tepert le,
Szemétre mért vetett?
Okát tudom, hát persze! -
De titkosítva lett.

 Parancsnokom az érdekembe' szólt,
 De más golyót akart nekem, s ügyelt...
 S az osztag tette jól, mi dolga volt -
 Akadt viszont egy srác, ki nem tüzelt.

A sors megannyi terhet
Nyakamba zúditott:
Szereztem egyszer nyelvet,
Megvolt, de elfutott -
S Kavarkin, a mi biztos
Fáradhatatlanunk
A'szondta: "Hű, a piszkos!",
S felírt: "Találkozunk!"

 Világra rángatott, előhuzott
 Egy dossziét, mit jegyzetelt-fülelt,
 Itt senki semmit tenni nem tudott.
 De mégis - egy tudott, ki nem tüzelt.

A kéz elernyed tőle,
Bolond a hang, hogy "Tűz!".
Beléptetés a földbe,
Csak ott gyökér a fűz.
De hallom: "Él a rongya,
Nyomás, a gyorskötést!
A rendelet se mondja
A második lövést."

 Az orvos megtalált elég golyót,
 S csodálva hümmögött, amíg kezelt -
 S én lázban égve hívtam azt a jót,
 Titokba néztem őt, ki nem tüzelt.

Sebem nyüszítve nyaltam,
Mint vert kutyák, sután;
S belém szerettek halkan
A nők egymás után.
Becsültek kórteremben
S a rendelők előtt:
"Injekcióra! Menten,
Te félbe-főbelőtt!"

 Az ezredünk a Krímben hősködött,
 S glükózt adattam át, amennyi telt -
 Így édesebb egy srácnak harc előtt.
 Ki ő? Az én komám, ki nem tüzelt.

Nekem teának, szesznek
Bevált a csészealj...
Már nem hidegre tesznek,
A frontra csak - davaj!
Bejött a tiszt: "Keresd meg
Az ezreded, nyomás!
S hogy nem lőttek le, cseszd meg,
Nem én vagyok hibás!"

 Örültem ám! - De két sebes folyó
 - A könnyem - folyt, a sorsnak így üzent:
 Belém hatolt az elmaradt golyó -
 Egy fritz megölte őt, ki nem tüzelt.


Vadászat helikopterekről
http://www.youtube.com/watch?v=q9l_CfEO0RI&feature=PlayList&p=C4D9FD13F52F905D&playnext=1&playnext_from=PL&index=9

Mint a penge, a hajnal a szembe hasít,
Lesi-puskakakas nyaka már homorít,
Ha csak emlegeted, jön a falka lövész -
Ideszáll a bögöly, e mocsárszagu vész,
Belelendül a tánc, ahogy lendül a kéz.

Hasalunk, ki-ki elfedi büszke fogát.
Aki máskor a zászlaikon lohol át,
Aki mancsain érzi: ez csapdafedél,
Kit a gyors lövedék soha tán be nem ér,
Ugyanő vacog itt, veritékszagu - fél.

 Tudod, Ordas, a lét sose ránk mosolyog,
 Mire hát minekünk a románca?
 Na de más a halál, gyönyörűn vicsorog,
 Foga ép, fenejó a zománca.

 Nyel a gaz, ha mi, farkasok, ránevetünk -
 Csak ebek fara jár porolóra.
 Hanem azt, hogy "Már farkasok nem lehetünk!"
 Mai vér tetoválta a hóra.

Aki élve maradt, kutyamód araszolt,
Szeme tágra meredt, ilyen ég sose volt:
Vagy egy tegnapi bűnt torol így meg az ég,
Vagy a fejben a baj, vagy a Földön a vég,
De csak lőtt a sok vasbögölyös rohadék.

Vérrel átitatott ez az ólomeső -
S belenyugszik az irha: alig van erő!
A hasunk melegére megolvad a hó.
Nem is Isten - az ember az ölni mohó!
Ha röpülsz, ha szaladsz, a tiéd a golyó.

 Kutyacsürhe, velünk a bajuszt ne akaszd -
 Mi nyerünk, ha arányos a falka!
 Jó a farkasi lét! No de nézd a kuvaszt:
 Ha kimúlik, behúzva a farka!

 Nyel a gaz, ha mi, farkasok, ránevetünk,
 Ügyel akkor a rosszizü szóra.
 Hanem azt, hogy már farkasok nem lehetünk,
 Mai vér tetoválta a hóra.

Be a sűrübe! Életet menthetek ott!
Csapatom, ha rohansz, kevesebb a halott!
Igyekezz, csupaláb, menekítsd a kicsinyt!
A lövész fele én futok - látja a csínyt? -
S idehordja a farkasok lelke a kínt.

Az a pár, aki él, a folyón menekült.
Mire mék egyedül? Mire? Jaj, kiderült!
Hol a fény meg a szag? Azelőtt vezetett...
Hol a falka, a régi, vadonban-eredt?
Deli törzsem, a sárga szemű, hova lett?!

 Élek, ím. De körülvesz e másszagu nép,
 A szavunk elüvölteni béna.
 Kutya mind, rokonunk ez a korcs vakarék,
 Azelőtt minekünk csak a préda.

 Agyaros mosolyom kiborítja a gazt,
 Nem utal szuvas ékem a jóra...
 S ahogy olvad a hó, a talaj nyeli azt,
 Amit vér tetovált ki a hóra.

A visszaszámlálásra...

Jurij Gagarinnak

A visszaszámlálásra vert a szívem,
Nem volt tapasztalat se száz, se tíz.
Az indulás előtt - kimondom híven -
Ezernyi póruson kivert a víz.

Nyakam behúzva vártam ott meredten.
Úgy tűnt nekem, hogy edzek én megint
A körbe-körbe vágtató keretben,
A kis nyomás alatt, szokás szerint.

A testem mozdulatlan lesz és súlyos,
És hallgatásba süpped el, viszont
A médiák kovácskohója cúgos:
E hírre századévnyi lángot ont.

Idegbe mart a múlt, akár az áspis,
Emlékalak megannyi felcsigáz:
E srác helyettesem - lehetne ász is,
A sorsa, hogy dublőrnek ő az ász.

Még nincs tudósító, ki róla cikkez -
A nagy szalagcím is csak egyre jó.
Az út a kettőnk útja volt a lifthez,
Tovább meg egynek járt a felvonó.

Felötlik ím a számítások atyja,
Az én időmben ismeretlen arc.
Tudom, hogy ő, a bunker egyke rabja
Figyel, s agyának óraműve kvarc.

Talán a füstgomoly mögül kilépve,
Elébem áll családtag és barát.
Szabályos életük csokorba véve
Betölti majd a Právda oldalát.

És mind, ahánnyal jó viszonyba voltam,
Össznépi tárgyaláson szemtanú.
A klottgatyás gyerekkorom szabottan
Lesz kőbe vésve: példakép-fiú.

A bűvös szó, a "Púszk!" - vagyis hogy rajta! -
Kimondatott, s megállt fejem fölött.
Tompán nyögött hajóm tizenhat ajka,
És forrt a nyál, amit kiköpködött.

Benn érzelem kavart meg újra s újra,
A két tüdőm ijedt, vagy elveszett.
A földgolyó utószor visszahúzva
Fogott, ölelt, nem és nem engedett.

Nem voltam száz kiló, de tonna lettem,
Úgy tűnt, szemem kitér egy félaraszt,
És jobb szemem először, meglepetten
A balba les - szemhéj se fedte azt.

Betömve szám - sikoly, pecek csinálta?
Gyökérzetem kinőtt: ülésbe fúrt.
A hidrogént megitta-fölzabálta,
S a dolgamúlt rakétafok lehullt.

Alattam ott sziréna szólt ugatva -
Nem tudtam én, sirat vagy óv. De itt
Tolóerőnk feszülve elragadta
Kiváncsi testemet, s az űrbe vitt.

A földi műszerek lecsillapultak,
Tavasz hozott megint virágözönt.
A szemgolyók helyükre visszabújtak,
Eltűnt a terhelés - beállt a csönd.

Egy új szakaszba ért a küldetésem.
Ritkult a pulzus, és a mell se szúrt.
Rám árny vetült: nem est, de éj egészen;
S "Pihenni kell!" - hallottam Bajkonurt.

Az éter sercegett, telítve szóval,
De Levitán betört az élre ott.
Zenélt a hang: "Először űrhajóssal!"
És rólam kedvezőn nyilatkozott.

Szkafanderem sisakját ölbe tettem,
Közérzetemre kérdezett a föld.
"Az émelyít, hogy könnyü lett a testem" -
De orvosolta ezt a bajt a böjt.

A mikrofonzsinór befont lebegve,
Tüdőm dobolt a bordarács alatt.
A szívem elszorult egy röpke percre,
Mikor szegény a torkomon akadt.

Jelentést jólesőt, derűset tettem,
Világosat s fölötte lényegest.
A súlytalan fejemmel azt nevettem,
Nullát nyomok - no így a semmi fest!

Ki jobban ismeri, nevetni nem mer,
A súlytalan világra nem legyint,
Mert tőle véres az, ha hány az ember,
S a vizelet kimossa csontjaink.


Mindazt, amit csak tudtam...

Mindazt, amit csak tudtam, azonnal rögzitettem,
A diktafon szalagra, kezem noteszbe írt.
De néha kósza érvek libegtek át felettem,
S az oldaluk böködte előttem a papírt.

Fajsúlyos gondolatra nem is kevésre leltem,
S sziporka szállt cikázva, mint pille, könnyedén,
De null-nehézkedésünk mindent, mi súly, csak elken -
Utóbb derül ki úgyis, melyikje mennyit ér.

Vadásztam bármi szóra, ha méretes, ha pöttöm,
A láthatatlan szálon gyakorta volt kapás.
Nos itt van épp a préda, damilt szakított rögtön -
De rajt' maradt pár szócska, hogy "Nem vagyok hibás!"

A "nem hibás" korántsem jelenti, hogy "nem részes" -
Orosz hazában így van az ősi rend szerint.
Nem húztunk semmi sorsot, de mázlim volt, nem kétes -
S a csillagoknak fentről egy párttag, őrnagy int.

A "nulla" és a "púszk" közt hallották állitólag
- Vagy tán a rádiós tiszt ijedten írta el, -
Hogy én elég vidáman, büszkén, sőt biztatóan,
Egy hetyke szót vetettem: "Megyünk, szerencse fel!"


Tetoválás
http://www.youtube.com/watch?v=PiD3adUvzSc

Nem kapott a banda meg, de bók se járta,
S hogy szivünk remélt, a múltba hull alá.
Angyalarcod itt a lelkem őrzi, Válja -
Ljosa mellkasára tetoválta rá.

Aznap, elköszönve ott az állomáson,
Én sosem felejtlek, erre nyílt a szám,
S mondta: - Válja lesz örökre minden álmom.
- Nékem éppen úgy! - heveskedett komám.

Dönts tehát: kiben nagyobb a tűz, mi éget,
Ő vagy én - ki hordja súlyosabb baját:
Őbelé kivül lyukasztva drága képed,
Engemet belül döfött a vágyam át.

És ha dúlt szívem megállni készül éppen
- Szóm ne vedd zokon, de Ljosa jó barát,
- Kérem őt... - Az ing lehull, s te ott a képen:
- Nézve nézlek így, sok órahosszon át.

Új barát került minap, derék legényke,
Mester ő, sebemre biztos írt talált,
Képed ott a Ljosa mellkasán lemérte,
S téged énreám profilba tetovált.

Bár tudom, nem ér leszólni hű barátom,
Mégis: így szereztem, édes, annyi fórt,
Hogy enyém a kép - vagyis tiéd, belátom,
Mely ezerte jobb, mint Ljosa rajza volt.


Írjatok levelet, fiúk!
http://www.youtube.com/watch?v=cEzflU1QUWs&feature=PlayList&p=C4D9FD13F52F905D&index=0&playnext=1

Először ültem én, de nincs kiút,
Kapok megint, ha évbe' mérem, négyet...
Levél, az kéne, írjatok, fiúk:
Szabad világban ott milyen az élet?

Mit isztok ott? Mi szinte nem iszunk.
Itt kábítók viszont havon a fények...
Fiúk, mi minden hírre szomjazunk,
Itt nincs se változás, se események!

Hiányzotok ti mind, nagyon-nagyon -
Vidám pofátokért fölötte bírlak!
Hát Nágya hogy van? Kivel jár vajon?
Magányos éppen? - akkor ő is írhat.

A végítélet lesz csak rémesebb!
Ha jön levél, nekem a szalmaszál az.
Hogy át se adják, volt már, megesett -
De srácok írjatok, ha nincs is válasz!...


A cetre rátekintesz...

A cetre rátekintesz: ismerős.
A delfin életét a tánc jelenti.
Az emberarc viszont (ha link, ha hős)
Oly egyszerű: a szem - s körötte resztli.

 Van orr, meg fül, meg száj,
 Haj, de néha háj,
 Állkapocs - erőt sugall-e hossza?
 És a homlokív!
 Vall, s itélni hív:
 Céloz ám e domb a bűnre, rosszra.

Unalmas ügy bogozni más baját:
Kilőve delfinünk, s a bálna porca.
Ne higgy, ha jönni látsz groteszk pofát -
Szemébe nézz, s kitűnhet az, hogy orca.

 Kopott fejűre tincs
 Kéne még, de nincs...
 Mint bagoly, komótosan garázda,
 És az arc helyén
 Kétfülű edény ...
 Benne szürkeség s kevés barázda.

Ma visszanéztem én: bejött a múlt
A kaleidoszkóp tükörcsövébe -
Szem és tekintet annyi feltolult...
De újrakezdeném, ne lenne vége!

 Orr akadt elég,
 Hamvas és derék,
 Jó nyakat, fület gyakorta láttam,
 Volt remek bozont
 S ép fog is. Viszont
 Nyílt tekintetet sosem találtam.

Nem áll gyanú alatt a hű barát,
Se az, ki védtelen simul karomba -
A többi vonzerőt (no láss csodát!)
Beadhatom, be én, a múzeumba.

 Hazudj csak őr, dumálj:
 "Büszke kelta száj,
 Álla csontja széles és erélyes..."
 Ebben az fonák,
 Mind viaszpofák,
 Még az orrsövény is gyertya-fényes.

Egy inturisztos impozáns regős
A típusok tanát miránk ereszti -
Nem érti ő: az arc (ha link, ha hős)
Oly egyszerű: a szem - s körötte resztli.


Ballada a gyerekkorról
http://www.youtube.com/watch?v=xAxUo34zNxM

Hányra járt, mikor élni fogantam,
Nem maradt meg a fejben az óra -
Bűnös éjszaka rügyre fakadtam,
És időre hozott meg a gólya.

Kíntalan születés: sikerültem -
Hónap itt a kilenc, nem is év!
Én időmet a méhbe' leültem -
Ott bizony mi se jó, mi se szép.

 Hozsánna, kártya hősei,
 Hogy akkor úgy leléptetek,
 Hogy hirtelen az őseim
 Magot vetettek: engemet! -

 Egy korban, ami éktelen,
 Habár - ma szinte mondai,
 Mikor vonultak képtelen
 Időkre szánva foglyai...

 A pár lefogva és a rügy
 A sejtfoganta éjjelen -
 Vagy épp előbb, ha fontos ügy.
 E társaság ma él velem!

Kél a gondolat, árja előtör,
Szókkal épül a vers, az a lelke!...
Pőreként szabadultam először -
Harmincnyolc a parancsnak a kelte.

Volna csak meg a börtönöm őre -
Néha álmodok: elverem én!
Szültek, éltem, inaltam előre -
Ház a Messanyin út peremén.

 A fal mögötti sufniban
 (Spanyolfalak nagyobbika)
 Mi tudtuk ám, hogy épp mi van:
 Nyakalt a néni s bácsika.

 Szerény volt életünk - sebaj!
 Nem állt a gangon ütközet,
 De harmincnyolc szobára, jaj,
 Kevéske volt az egy klozet.

 Vacogtatott a hideg éj,
 Kihűlt az ágyi kő hamar,
 Megéltem itt, be sokat ér
 Az egykopejka: felkavar.

Kire így, kire úgy a sziréna -
Anya félt kicsikét, de miattam,
S ez a négy telet élt ifi, én, a
Napi légiveszélyre nem adtam.

Ami hullt, "gyutacs" az, nem a manna -
Ha nem oltod, utóbb tüzet ont;
Nekem itt a lapátka, a kanna,
Homokomra ma számít a front.

 Lyukas tetőn a friss Nap a
 Szobába vág be, szétterül;
 Alatta Jevdokim papa
 S Alíszja Mojszejevna ül.

 "Barátom, él a két fiad?"
 "Helyettük írt a százados!
 Eh, Lísz, ma nincs, ki nem sirat -
 A sors tirátok is tapos.

 A sors tirátok is tapos,
 Te már orosz vagy: bánatos.
 Ha sír - hát jeltelen, lapos,
 Ha vád - hamis, de hangzatos."

...A pelenka zavart, levetettem,
De magamra azért sose hagytak,
Suli jött a soron: cseperedtem,
Ma se lecke vagyok, de feladtak.

Én a fénytakarót lecibáltam,
Jön a vert had, a fritz - s remegünk?!
Az apák, a fiúk hazaszálltak:
"Ez a fészek - s ha más a helyünk?..."

 Zinácska nénin pongyola,
 A minta sárkány, tengeri -
 E trófeát Popov Vova
 Faterja hozta el neki.

 Japán a trófeás sziget,
 A német sarcot is fizet...
 Ha rekvirálsz, szerezz tizet,
 A zsák tiéd, a mány-t vigyed!

 Apámviselte váll-lapot
 Szereztem én be, játszani -
 S civilben dőlt az áradat:
 Evakuáltak százai.

Aki élni akart, igazodni,
Kiütötte magát - de ma józan.
Aki várt valakit... tud-e szólni?
Kizokogta, s a könny apadóban.

Ásta mélyvasutunk Vitya apja.
"Katakomba nekünk mire már?"
"Alagút: nyit a vége a napra -
Csak a gang csupa fal, te szamár!"

 A bácsi jóslatát fia,
 S a kis haver se hitte el -
 A régi gangot így Vitya
 Fogházival cserélte fel.

 Vitába mászott szüntelen,
 De visszaszívta féluton...
 A gang - bejárta! - gyötrelem,
 S a falhoz ért el, úgy tudom.

 De az apáknak vájt fülük,
 S agyuknak spéci srófja van -
 Mi már figyeltük nélkülük
 Az életet: magad, magam.

Nagy fiúk, meg a csöppnyi pacákok,
Nyomtuk "érveink" vérig, erővel...
Pince árnyai, házbeli srácok
Halni vágytak egy aknavetővel.

Nem jutott nekik árva golyó sem -
Élj inassuliban, te kolonc!
Lutri volt, na de bánta a rosseb -
"Pillekést" dikicselt a tanonc.

 Tüdőbe mélyre nyomhatod,
 Kiontva rossz dohányszagot.
 Pehelynyi súlya egyhatod,
 Nyelén a díszveret ragyog...

 A rabmelón a németek
 S a bentlakásos taknyosok
 Kötöttek intim üzletet:
 "Te brótot adsz, én kést hozok."

 Előbb a "zálogosdi" csak,
 Utóbb a lejmolós rajok -
 S a hős-romantikus fiak
 Szabadba jutva: tolvajok.

...Spekuláns profi volt ez a dáma,
Aki látta, hogy rendre megússza,
S belehalt kiadós vagyonába
Pereszvétova néni (Marúszja).

Amíg élt, odaát alig ettek -
S neki szeszre titokba' jutott...
A fukar szemek égre meredtek,
Ez a vég jele. Csúnya halott.

 Haszonra ment - nagy élvezet,
 A lépte lett csak tétova,
 Nem állta már a szervezet,
 Marúszja Pereszvétova.

 Szobája szürke, átlagos:
 Ha bárki jönne - ócska hely.
 De földalattisunk zabos,
 A milliócska dúlta fel.

 A falra csapva szólt nekünk:
 "Az orrotok folyik, koma! -
 Hogy hittem én, hogy győzhetünk?!" -
 És nem maradt egy ép szoba.

...Ez a Volt. Szuterének is voltak.
S potom árak, amit szavatoltak;
A kanálisok érbe csorogtak,
Hova kell, a folyók oda folytak.

Veterán katonák, nagy a tenger,
Fiatok megy a Pólus alatt,
S hiszi: jobb folyosó, ha az ember
Lemerül. (Aki élve maradt.)


Két sors
http://www.youtube.com/watch?v=-FosuwAxmyw

Én megéltem - harmad élet! -
Húsz remek, világos évet,
ahogy írva van.
Hátamon nem volt keresztem,
Megkívántam, hát eveztem -
vitt a nagy folyam.

Reccsenés a vízesésen,
Roppanás a túl sekélyen? -
Sose észlelem.
Meztelen, vagy új cipőben,
Tetszem én a víztükörben -
söröm élvezem.

Míg az életet zabáltam,
Köd szitált, s ahol megálltam:
periféria.
Vén debella, ott teremve,
Rút kacajt döfött fülembe,
alja fúria!

Orditok, de mint a néma,
Ráz a frász, a tenni béna,
könnybe lábadok,
Kis hajóm a szél cibálja...
Kérdezem "Ki az?", s kiáltja:
"Jajnehéz vagyok!

Mit rinyálsz?! Ne hányj keresztet:
Nem segít, ha érted reszket
fönn a szűzanya -
Azt, ki kompaszát felejti,
Úgy szokás, hogy foglyul ejti
Jajnehéz mama."

És szuszogva - háj a lábon -
Cuppog át a rém a lápon -
bütyke lótuszon.
Éjsötétben útkeresve
Kell a sör, kevéske persze:
pikolót iszom.

Szembe jön, korántse bábu,
Görbeség, a sántalábu -
ravasz nőalak!
"Félre bú! - kiáltja menten -
Vérszegény, becsípett szentem -
felvidítalak!"

Jajdulok, szakítva lelkem:
"Görbeség, vigyél ki engem!
Láncon eb vagyok!
Köpök rá, hogy kacska, ferde,
Vaksi vagy, csak tépd le, verd le -
örök hálaok!"

Púpra csüngtem elgyötörve,
Vitt a Görbeség, de körbe -
lába hótvegyes.
Én leestem, sárba löktek,
Hogyha másztam, ők röhögtek -
ronda két begyes!

Sör se kell, elég az élet...
Fenn a szirt a gondra bérlet -
s lenn a rossz ered.
"Görbeség, akár ha láncon,
Tagjaid gatyába rázom,
itt vagyok veled!

És te, Jajnehéz mamácska!
Kell-e színigaz teácska?
Orvosold magad!
Hisz nehéz nem könnyü lenni,
Tíz nyelésre kell bevenni -
szinte szárnyat ad!"

Jött a két banyám a serre,
Rásimult a telt üvegre -
tinta-angyalok.
Engem itt a sás takargat,
Alfelem bozótba fartat -
mélybe huppanok.

Körbenéztem: ott a csolnak,
Ám utánam ők loholnak -
rönkök útjain -
Átitatva erjedt mézzel,
Görbeség a Jajnehézzel -
beste sorsaim.

Észveszejtve jól eveztem,
Nem tekintve, lesz-e vesztem,
szirtek ártanak?
Jajnehéz meg Görbeséggel
- Indulatra szesz hevével -
megkrepáltanak.


Éttermi történet
http://www.youtube.com/watch?v=0foYncnrl9E

Hagyományos a hely, falain sok a kép -
Teli trojka, s a tajga, meg érem...
A sarokban egy százados ül, maga még.
"Szabad itt?" És a válasza: "Kérem!

...Cigi kell?" - "Köszönöm, de a Kazbek erős..."
"Nyugi. Tölts - hozatok ki belőle -,
De amíg ideér... Kiiszod, fityegős!
Az erődre!" - "Na jó, az erőmre!"

"Mi a szösz - beszeszelve a százados int -,
Nem akármi a vodka-riposztod.
Hanem láttad-e, rád jön a tank odakint?
Ugyan álltad-e végig a posztod?

Ma is itt van előttem a kurszki mező -
Iderakta a sors, az enyém ez -,
Megváltottalak én, az az őrvezető;
S ez a béke, öcsém, a tiéd lesz."

Az apám mi'csinál, tudakolta, s ivott,
Majd a tálra meredt: "Ez a méreg!
Fele életemet neked adtam amott,
De te felfalod azt, sunyi féreg!

Kivezényleni téged a frontra talán?!
Mer' a vodka szavát ugyan érted!.."
Szinte sánc, ahol ültem, a kurszki csatán -
Ahogy őrvezető, te megélted.

Egyre mámorosabb, de nyomát taposom.
Végül sérelem érte, elég nagy -
Belemart a szavam: "Tuti, századosom,
Hogy az őrnagyi rangra kevés vagy!.."


Ember a vízben
http://www.youtube.com/watch?v=nRhtIFLPG-g

Vihar bomolt - a horgonyunk nyögött,
A pányva mélyre mart tenyérbe, ízbe,
S a szél fütyülte durva dal mögött
Dörögve kelt a hang: "Ember a vízben!"

 És máris - "Állj! Tolatunk oda vissza!
 A csónakot szaporán!
 Halászd ki, mert teleissza
 Magát nekünk a zsivány!"

De kár: a sorsom száraz útra szánt
A parton - így segédkezet ne várjak -,
Nem érkezik meg ott, ki visszaránt,
A mentőcsónakok nem arra járnak.

 A stílus ott: "Le ne állj, ha szelünk van!
 Gázt, kikötőnk az irány!
 Úgy, bizony úgy! - ki - kibukkan,
 Mentse magát a zsivány!"

S az én hajóm csobogva ködbe vész -
Hiszem, hogy rajta már a krémje, nagyja.
A nézz-előre!-poszt előrenéz -
Hogy hullt-e félre test, nem is kutatja.

 Hajó hajót követ, és suhan erre,
 Látva derűs kikötőt,
 S itt vacogunk mi, a kerge,
 Félresodort tekenők.

A nyílt vizek felé söpörj, te szél,
Vihar, hajíts kilencedik tarajra!
A csónak akkor értem útra kél -
Csak így kerülhetek szilárd talajra.

 A csáklya húz, beakadva ruhámba -
 Mit tesz a gönc a helyén! -,
 Fönn a reményem, a rámpa,
 Élni kapaszkodok én.

Hajón vagyok, beáll a régi út -
Dohányt ajánl a kéz, nyitott a lélek,
S tudom: ha hozna rám a sors borút,
Kimentenének ők, a tengerészek.

 Dűlsz-borulsz, ez a rossz az egészben,
 Őrhelyen álld ki az éjt! -
 Ám ha merülsz le a vízben,
 Vetnek egy övnyi esélyt.

1 Tengerész legenda szerint a (tarajos) hullámok sorában mindig a 9. a
legveszélyesebb.


Egy szentimentális bokszolóról
http://www.youtube.com/watch?v=RKajNqUV3F4&feature=related

Ütés, ütés, ütés, de hány,
megint ütés - s a vér,
Borisz Budkéjev (Asztrahány)
horoggal állon ér.

Na még előbb sarokba tol,
kibújok úgy-ahogy,
Na itt az államig hatol,
s e test a földre rogy.

 Bekékül az állam, mint búzavirág,
 S ő: "Édes az élet, oly szép a világ!"

A "hét"-re meg se moccanok,
csajok karéja sír.
De felkelek, de fordulok,
s a zsűri pontot ír.

Hogy gyengeséget tettetek,
találgatás csupán -
Az arcra én nem üthetek,
gyerekszobám okán.

 Megreccsen a bordám, amint odavág,
 Szól: "Édes az élet, oly szép a világ!"

Fütyül, süvölt a fél tribün:
- Tiéd a gyáva, üsd!
Belharcba kezd Budkéjevünk,
hitet merítve küzd.

Meg is szorít, makacs kölyök -
Szibériában élt.
Na én meg óvom: - Állj, lökött!
Pihenj, az istenért!

 De hallni se hallja, zihálva berág:
 "Oly édes az élet, oly szép a világ!"

Nos ő csak üt - pokolfajú!
Aligha szép a vég.
Nem sport a boksz, ha elfajul,
pedig lehetne még.

Ütést ütéssel üt, vakon,
ez ám hiú remény.
Magasba lenditik karom,
amely nem is kemény.

 Hever, s agya zúgja, hogy szép a világ...
 De van, akinek sose jár aranyág.


Máshogy-mén
http://www.youtube.com/watch?v=r4t-45KpVos

Szökdelek, de más, ahogy szökellek,
Dombon, éren, harmatos mezőn.
Úgy futok, hogy Máshogynak neveznek -
Így vagyok magam: különbözőn.

 Rajtam ül viszont a nagylegény,
 Kengyelével ütlegel, szorít.
 Jó, futok, de ménesemmel én -
 Zabla és nyereg jaj undorít.

Nézd a kést: ha tok került az élre,
Nincs olyan veszélyes, mint a tű.
Engem így huzint a pányva félre,
S zabla tép, egy szörnyü méretű.

 Hátamat gyötörte úri kény,
 Oldalam remeg, ha víz borít.
 Jó, futok, de ménesemmel én -
 Zabla és nyereg jaj undorít.

Vívni kell, ma rámköszönt a vad nap.
Vágta lesz, de semmiképp egál,
Mind a Máshogy-ménre, rám fogadnak,
Bárha én futok, zsokém zihál.

 Sarkantyúja véresen kemény,
 És a publikum röhög, vonyít.
 Jó, futok, de ménesemmel én -
 Zabla és nyereg jaj undorít.

Társaim a start előtt repesnek,
Rejtve mérgük így egymás iránt,
Düh s felindulás utat keresnek,
Hab borítja tőle lópofánk.

 Nagynevű lovas az én zsokém -
 Mester ő, ki minket idomít.
 Futni kék a ménesem füvén,
 Zabla és nyereg ott nem szorít!

Nem! Aranyhegyekbe mégse túrhat!
Mind előttem ér a célba majd.
Megkeserli még a sarkantyúkat,
Visszalassulok, hiába hajt.

 Startharang! Zsokém fölül, "helyén",
 Érzi, győzni fog, s nagyot szakít.
 Futni kék a ménesem füvén,
 Zabla és nyereg ott nem szorít!

Hogy merem? Miért teszem? Nem értem -
Ellenségem ő! De mint lökött,
Nem birom magam lefogni mégsem,
Nem tudok befutni más mögött.

 Egy maradt nekem, csak egy poén:
 Úgy dobom hanyatt, hogy felnyerít,
 S jót futok, mint ménesem füvén -
 Árva nyerge még fel is derít.

Én beértem, ő alig ha kullog,
Kátyun és eláztatott mezőn.
Rólam elmaradt a "Máshogy"-billog,
Győzni kellett, nem-különbözőn.


Az emberek morogtak-morgolódtak...
http://www.youtube.com/watch?v=hwuORukTdsM

Az emberek morogtak-morgolódtak,
Igazságérzetükben állt a bál:
"A sorban itt velünk nagyon kitoltak -
Utánunk jött egy brancs, de már zabál!"

 A válasz: "Menjenek, mi kérve kérjük,"
 (S a béke érdekében szép fohászok...)
 "Külföldi mind, nem is rubelbe mérjük -
 Maguk meg itt, bocsánat, ki a frászok?"

Ezek megint morogtak-morgolódtak,
Igazságérzetükben állt a bál:
"A sorban itt velünk nagyon kitoltak -
Utánunk jött egy brancs, de már zabál!"

 A vezető is szólt, hogy "Kéne menni."
 (A béke érdekében új fohászok.)
 "De hisz az delegátus valamennyi,
 Maguk meg itt, bocsánat, ki a frászok?"

Ezek megint morogtak-morgolódtak,
Igazságérzetükben állt a bál:
"A sorban itt velünk nagyon kitoltak -
Utánunk jött egy brancs, de már zabál!"


Bizony, ahol lakunk...

Bizony, ahol lakunk, halálos pusztaság,
Ha megnyomod kicsinyt, a gennye fröccsen -
A rettegést üvöltjük egyre többen:
Az is, ki bőven él, az is, kit húz az ág.

 S a népi áldozathozás kötelezése,
 Amelyet jó apánk megénekelt nekünk,
 Egy nemzedék-pecsét, a múlt követelése -
 Kiszívta ép eszünk, memóriánk, szemünk.


Körben ördögök tanyáznak

Körben ördögök tanyáznak.
Tölts megint, mer' újra fáj!
Itt uraznak, ott anyáznak -
Merre több a borzadály?

S hány etap vajon a messzi,
(Titkos út - nagyobb hatás),
Merre űz ki minket ennyi
Térnyerő hazugtojás?

Hát nekünk mi jut? A népi
"Jobb a bánat, mégse vég"?
Idd barátom, idd fenékig -
Minden életpuszta kép.

Mi a cél a létben, ebben?
Dokkba hogy hajózhatunk?
Süss, napocska, fényesebben!
Szólj, Uram, s mi meghalunk...


Tudós szakik

Tudós szakik! Erősagyu docensek, emeritusok!
Atommagokat bontotok a téren, az időn;
Emésztenek az abszolut előjelen a mínuszok -
De közbe' meg a burgonya is bomlik a mezőn.
Ha rothad a penész, keresitek, nem ad-e balzsamot;
Egyenleteket oldotok, s a gyök heterogén.
Ti ott, gyökösök, játszotok! Az ész veri a tamtamot,
Amíg rohad a burgonya, penészes gyökerén.

 Kiér buszunk a Szhódnya nevü helyre,
 Galopp az ott - ne érje szó!
 A krumpli minekünk csemege, nemde?
 Püré, s belé csipetnyi só!

A híreteket átveszi, csodálja Európa, ha
A kézben a lapát, s a haza mindenek felett.
Mer' nálatok, elitcsapat, a rákdudor a téma ma,
Kutyákba szel a késetek - utálatos e tett.
Tudós szakik, elég legyen, a rozsda egye késetek,
Tegyétek el a lombikot, előbb a bevetés!
A tambovi teherkocsi ma vár, ti le ne késsetek,
A gamma-hasadásnak is előny a pihenés.

 Kiér buszunk a Tambovi helyekre,
 Galopp az ott - ne érje szó!
 A krumpli minekünk csemege, nemde?
 Püré, s belé csipetnyi só!

Jöhet veletek ám család, s barát, valami méretes.
Elég sok az a burgonya, temérdek a helyünk,
S ti döntötök: "Agyő, te mutagén, te csupa DNS,
Ez ám csak a meló! S roham után lepihenünk!"
Tudósok, igazolt szakik, Einsteinek, aranyékszerek,
Ti Newtonok, imád titeket és szakad a szív!
Hisz egy, közös a föld, s a poraink oda igyekszenek -
Ganéj vagy apatit, bizony a föld sara beszív.

 Kiér buszunk a Szhódnya nevü helyre,
 Galopp az ott - ne érje szó!
 A krumpli minekünk csemege, nemde?
 Püré, s belé csipetnyi só!

Hazánk fiai, várjuk a csoportokat, az osztagot.
Vegyészszakos a lelketek, amely sohase fáj,
De orrotokon át nyeli a szinkrofazotron-szagot -
Ezért baromi jó ez a vidék: szeles e táj!
Tudósok, aranyos szakik, előre megígérhetem:
Ha nálatok a zárt alom okozna galibát,
Lapátos, elevátoros inunk ereje ott terem,
Napig tünekedünk, de kijavítjuk a hibát!

 Kiér buszunk a Tambovi helyekre,
 Galopp az ott - ne érje szó!
 A krumpli minekünk csemege, nemde?
 Püré, s belé csipetnyi só!


Az én Hamletem

Vlagyimir Viszockij a negyvenes éveiben tragikus hirtelenséggel
elhunyt énekes, költő, színész a moszkvai Taganka Színház Ljubimov
által rendezett Hamlet előadása előtt ezt a versét szokta volt
elmondani.
Amit a versem elmondhat, kevés -
Mindenre nincs is felhatalmazásom...
Fogantam én, ahogy kell, bűnben és
Vértől, lucsoktól szennyes nászi ágyon.
Jól tudtam én, ha elrugaszkodom
S feljebb jutok - a létem lenne zordabb.
Kész voltam várni hát, amíg jogom,
A vérszerinti, ültet fel a trónra.
Jól tudtam én, hogy mindent megkapok,
Nem vesztek, így a nyereség se csábít.
Akikkel kardot koptattam s padot,
Szolgáltak engem, mint a trónt apáik.
Azt hittem, bármit elfecseghetek,
Csak szórtam könnyedén a szót a szélbe.
S a grófi, hercegi sihederek
Hallgattak rám, mint banda a vezérre.
Halálra rémítettünk minden őrt,
Akár a himlő, terjedtünk a korban.
Késhegyről ettem húst, s alig betört,
Jóvérű paripákon lovagoltam.
"Uralkodj!" - ezt mondják majd énnekem,
E billoggal jelölt meg születésem.
S éltem, lovak szagától részegen,
Aztán a könyv ejtett rabul egészen.
A szám mosolygott, ám szemem hideg,
Gonosz tüzekkel villogott gyakorta,
Titkolni tudtam, hisz bolond nevelt.
"Szegény Yorick!" Már visszatért a porba.
Előjogon, kitüntetéseken
Nem osztozkodtam, préda sose kellett:
Az elhullót megszántam hirtelen...
És megkerültem lovammal a berket.
Meggyűlöltem kopót, szilaj lovat,
A hajsza minden izgalmát feledtem.
Elengedtem a megsebzett vadat,
S a hajtókat korbáccsal összevertem.
Láttam, hogy válnak vad játékaink
Kicsapongássá, botránnyá naponta.
Titokban, éjszaka, a nappali
Sok disznóságot arcomról lemostam.
Naponta érve, lettem ostobább,
Papolt az intrika - fülem bedugtam.
Kortársaim s a kor zűrzavarát
Meggyűlöltem. S a könyveimbe bújtam.
Tudásra éhes elmém, mint a pók,
Zsákmánya minden: mozgó, mozdulatlan.
De mire jók a szép gondolatok,
Hol mindenütt otromba cáfolat van.
Barátaimmal megszakadt a szál,
Letértem Ariadné fonaláról.
"Lenni - nem lenni?" - töprengtem, habár
E dilemma megoldódik magától.
Örökké reng a kínok tengere,
Nyilazhatunk belé - kölest szitába,
E cifra kérdés-ocsúból pereg
A felelet fény-magja tán világra.
Meghallva az atyai szózatot,
Mentem, szavában kétely nélkül bízva.
Emeltek a nehéz gondolatok,
De testi szárnyam lehúzott a sírba.
A kor ötvözete, ami vagyok,
Épp hogy kihűlt csak, szét is hullott nyomban.
Vért ontottam, mint mások. S mint azok,
Nem tudtam megfékezni bosszúszomjam.
Bukásom lett a fölemelkedés.
Ofélia! A rothadási gyűlöltem.
De eggyé tett azokkal az ölés,
Akikkel együtt fekszem most a földben.
Én, Hamlet, aki az erőszakot
Utáltam, a dán koronára köptem.
De ők úgy látták - akartam a trónt,
S a trónért vetélytársamat megöltem.
A zseni-szó, akár a lázbeszéd.
Alig születtünk, megles már halálunk.
Van fondorlatos válaszunk elég,
De hozzáillő kérdést nem találunk.

A költőkhöz
http://www.youtube.com/watch?v=b8GVp_fVORo

Igazi költő az csupán, ki szörnyű véget ért.
Főleg, ha ifjan - ideje se telt le.
Egyik huszonhat évesen nyúlt már a pisztolyért,
Másik hurokba bújt az "Angleterre"-ben.
S a harminchárom éves Krisztusnak, ki így beszélt:
Ne ölj! Ha ölsz, akárhol megtalállak,
Hogy több bajt ne keverjen, átverték a tenyerét
Vasszöggel, és átadták a halálnak.
Harminchetes, a végzetes - kijózanít e szám,
E számjegytől a hideg is kiráz ma, -
Hogy Puskin párbajozni ment, e szám okozta tán,
S ezt vésték Majakovszkij pisztolyára.
Harminchetes - e szám bizonnyal Isten átka volt,
A kérdést élre állította: vagy-vagy...
Ez a határ, melyen Rimbaud és Byron elbotolt...
A maiak e számon túljutottak.
A párbaj nem jött össze vagy tán elhalasztatott,
A harminchárom épp hogy megfeszített,
S a harminchét se vért, csak ősz hajszálakat hozott,
Havat, melyet halántékunkra hintett.
Golyó, kötél? Inunkba száll a lélek jó korán...
Tűrünk, pszichopaták, hisztérikák, mi.
Kés élén jár lábujjhegyen a költők népe, ám
A lelkük az, amely ma vérben ázik.
A szónak "hosszúnyakúúú" végén három "ú" -
Hát kurtítsd meg a költőt, légy erélyes.
Hátába kést, hisz ő a kés élén is boldogul,
Leszúrva gondosan, mivel veszélyes.
Fatális számok hívei - szánalmas mindegyik,
Akár a háremhölgyek, epekednek.
Ha már az élettartam átlaga emelkedik,
Mér' pont a költő éljen kevesebbet?

Ballada a szerelemről
http://www.youtube.com/watch?v=ATuzUY2YlbA

Midőn a tengerár az Úr szavára
Medrébe visszatérült csendesen,
A vízözön habjaiból kiszállva
A partra léphetett a szerelem,
S széthordta menten fürgeröptű szárnnyal
A szél a bűnös kontinenseken.
S akadnak még oly furcsa figurák,
Akik magukba szívják e csudát,
S nem várnak büntetést, kitüntetést sem,
S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-
Veszik szabálytalan, vad ritmusát
Annak, ki éppen így zihál egészen.
Szenvedélyedet, miként hajót,
Úgy sodorják áradó folyók,
Mielőtt kimondod: "szeretek",
Mondd, hogy: "élek", "levegőt veszek".
A szerelem lovagja kódoroghat
Örökkön - ez az ország végtelen.
S a próbák napról napra szigorodnak,
Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.
Elválás, búcsú - akit erre fognak,
Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.
Nem tántorítod e bolondokat,
Számukra nincs elég nagy áldozat,
Nem drága ár az életük sem érte;
Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad
A szál, mely ezt az eszelős hadat
Bűvös kötéssel összefűzte végre.
Friss szél a kiválasztottakat
Részegíti, újra él a holt,
Mert nem lélegezhet, élhet az,
Ki szeretni sohasem tanult.
Aki a szerelem tavába fulladt,
Nem húzza ki, nem éri el szavad,
A mendemonda bármit is locsoghat,
De az a tó a vérétől dagad.
S mi égő gyertyát állítunk a holtnak,
Aki a szerelembe belehalt.
Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan
Eggyévált lelkük is virágosan,
Lélegzetük is összeforrt örökre,
Egy ingó híd alattuk, sóhaja
Ajkuknak egy, nem válik szét soha,
Így lépnek együtt minden földi rögre.
Ágyuknak én a rétet megvetem,
S hallom alva, hallom éberen:
"Lélegzem, mert élek - szeretek,
A szerelem ad csak életet."

Ami még be sem ért, a gyümölcsre lesett
http://www.youtube.com/watch?v=PIFPmjvZ39M

A gyümölcs be sem ért, de ilyet keresett,
Jól megrázta a fát - a gyümölcs leesett.
Arról szól ez a dal, ki dalolni se mert,
Nem is tudta szegény, hogy a hangja remek.
Volt a sorssal elég baja és borúja,
S rosszul állt gyakorta a szénája is.
S hiába feszült a gitárja húrja,
Megesett, hogy akkordja hamis.
Megpendítette bár a "dó"-t,
Dalolta is, de nem jutott
A végire a tört akkord, akkord,
S nem is hallgatták lelkesen.
Az eb csaholt, és macska volt
Egérlesen, egérlesen.
Fura, ugye, nagyon fura, fura,
Tréfált - de csak papjancsi-mód,
Hiába volt az óbora,
Ha abba nyelvet sem dugott.
Lehet ő vita-kedvű, morózus,
De vitázni nem is sietett, sietett,
Ahogy izzad a bőre, a porózus,
Az ezernyi likacsból lelke csepeg.
Párbajozni kiállt, de csak épp hogy, alig,
Belefogva is épp hogy, alig valahogy,
Csak elnézte a páston épp a döfést,
De a vég egyelőre nyitott...
Azt hitte, mindent megtud ott,
De végire csak nem jutott,
Nem tárult sem talány, sem ok, sem ok,
Nem ért a dolgok mélyes-mélyire,
S nem tudta azt, ki titkon álma volt,
Szeretni se, szeretni se, szeretni se.
Fura, ugye, nagyon fura, fura,
Habár loholt, sehol se volt,
Dolognak nem lehet ura,
Ki köt csupán, de meg nem old.
Igazán ki is ő? - csak szolga, szolga,
Szerelemrab, ez ám a való, való.
Mire írta a verset? - hóra, hóra,
No de, sajnos, elolvad a hó, a hó.
De jutott ama napra a hóból elég,
Szabadon lebegett puha szárnyaival,
Kavarogtak a szélben a pelyhei még,
S ő elkapta az ajkaival.
De szerelméhez nem jutott,
Ezüst szekéren nem futott,
Csak elszökött és elmaradt,
El nem repült, nem vágtatott, nem vágtatott,
És csillagképe, a Bika,
Nyalta a hideg Tejutat.
Fura, ugye, nagyon fura, fura,
Ha röpke pillanat se jut,
Láncszem, mely nem zárul soha,
S a félig-út, a félig-út, a félig-út.
Fura, ugye, nagyon fura.
Akárcsak én, nevessetek...
Ló megbotolt, madár lehullt -
Ki vétke ez? Ki vétke ez? Ki vétkezett?

Búcsút mondtam az ügynek...
http://www.youtube.com/watch?v=gjYnelLNcJE

Búcsút mondtam az ügynek, a nagy, igaz ügynek örökre.
Elinaltam, ahogy az anyám a világra hozott.
Nem ezért vagy azért - csak e tettnek a perce ma jött el.
A kék hegyeken túl várt még rám sokezernyi dolog.
A bölcs igéket könyvekben leled,
De az igaz szó szájról szájra terjed:
"Próféta otthon senki sem lehet,
De más országban se nagyon terem meg."
Szétszaggattak, de én örülök, hisz azé az oroszlán-
Része testemnek, kit megajándékoznék szívesen.
Csoszorogva a padlón, talpam meg-megcsúszik a gyantán,
A lépcsőn fölmegyek én, nem tudva, mi vár odafenn.
Próféta itt? - lámpással sem leled,
Mohamed, Zarathustra régen elment.
Próféta nálunk senki sem lehet,
De más országban se nagyon terem meg.
Fecsegik odalent - nem is érthetem én, milyen okból -:
Elinalt, csudajó, csak nyerhet az ügy, ha elszökött.
Miközben a pókhálókat szaggatom ó ikonokról,
Sietek, mert lovakat nyergelnek már a ház mögött.
Az Istenorca tárult most elém,
És fényes ajka bús szavakat ejtett:
"A te hazád prófétákban szegény,
De más hazákban se nagyon teremnek."
A nyeregbe tapadtam, a lóhoz egész odanőve,
Meg is ugrik a mén, s vele én szilajul robogok!
Búcsút mondtam az ügynek, akármily igaz, nagy, örökre,
A kék hegyeken túl vár még rám sokezernyi dolog.
Futunk - alattunk búza dől, recseg,
S hallom szavát a dúlt kalászfejeknek:
"Próféta otthon senki sem lehet,
De más országban se nagyon terem meg."

Crnagoracok
Sietve szájukhoz emelték
Vízzel megtöltött markukat -
Sietve ittak, ahogy éltek:
Egy éltet harminc év alatt.
Tisztelték azt, aki a földre
Golyó-, tőrsebzetten esik,
S magával ránt a sírgödörbe
Két-három ellenséget is.
Amíg a fegyver el nem vásott,
Nyeregből, térdről - egyre lőtt,
Nem fogtak el crnagorácot,
Nem görnyedt ellenség előtt.
Szerettek volna ők is élni
Száz évig - még tovább, ahol
Hegyormok az eget elérik,
S a mélyben tenger habja forr.
Az élő vízből egy marokba
Hatszázezrednyi rész jutott...
De harminc év több Crna Gora
Földjén, mint máshol századok.
Az asszonyok vízzel toroztak,
A fiút óvták a hegyek,
Míg el nem ért a férfikorba,
S kezébe fegyvert vehetett.
Itt még a gyász is hangtalan volt,
Kioltották a tűzhelyet,
S némán sírtak az asszonyok, hogy
Az ellenség ne hallja meg.
Úgy feketéll a nő a gyászban,
Akár felszántott mező, -
S magát hamvasztva állt kopáran
És feketén a hegytető.
Nem égett hasztalan e máglya,
A bosszúláng vetett lobot!
Bérc, ember mártír-tűzhalála
A lázadásra jelt adott!
Ötszáz év - Isten büntetése,
Apákat bosszuló fiúk,
Bércek, szívek örökkön égtek,
Kihunyt egy, másik lángra gyúlt.
Jöhettek új meg új királyok,
Harcban elesni becsben állt...
Lenézték a crnagorácok,
Ki tengett - harmincnál tovább.
Kevés volt egyszer megszületnem -
Elég két élet volna tán!
", bár Crna Gora lehetne
A második szülőhazám.

Édeni almák
http://www.youtube.com/watch?v=QtRC6iiUK7A

Ha egyszer meghalok,
Mivelhogy én is halandó vagyok,
Talán úgy lenne jobb,
Ha ellenségem döfne hátba.
A mártíroknak a
Paradicsomba párnázott az út.
Az élő mostoha,
De a halottak becsben állnak.
A sárba hull e fej,
És szépen oldalamra fordulok.
De fürge lelkem el-
Galoppozik lopott gebéken.
Az édenkert ölén
Piros-fehér almákhoz juthatok.
Kár, hogy az őr serény,
S golyót küld homlokomba éppen.
Hogy odaérek, ott
Valami épp nem édenit lelek.
Csak a sivó homok
S a puszta semmi végtelenje.
A semmi közepén
Valami érckapu emelkedett.
S egy szállítmány szegény
Rablélek nézte térdepelve.
A horkanó rudast
Szelid szavakkal megnyugtattam én.
Tövist, bogáncsokat
Kiszedve, sörényét befontam.
A rozsdás vasreteszt
Piszkálta egy fehér szakállú vén.
De nem moccant a rest,
És elment az öreg morogva.
De a fegyenccsapat
Nem sóhajtott fel, és nem is nyögött.
Csak felguggolt a had,
Mivel már elzsibbadt a térde.
Gyöngyélet várhat ott.
Harangszó gyöngyözik fejed fölött.
Hatalmas kör forog,
S a megfeszített csügg fölébe.
S az őrökkel az agg
Komiszkodott és komiszárkodott.
Majd valakit hivott,
Hogy a kaput kinyissa végre.
Az feszitővasat
Kapott elő, s a zárra rácsapott.
S beözönölt a had
Ama káprázatos vidékre.
A vént felismerem
Könnyéről, mely az orcáján csorog.
Ez Péter, ő a szent
Apostol, s én csak egy okostót.
Az édenkert ölén
Van ám fagyasztott alma szörnyü sok.
De őre mind serény,
Golyójuk homlokomba kóstolt.
", áldj meg, Istenem,
De áldásod se kell nekem, csupán
Néhány barát, s legyen
Egy asszony, aki elsirasson.
Nekik lopok sokat:
Magtalan almát, ami nő e fán.
Kár, hogy az őr se vak,
S golyót küld homlokomba gyorsan.
A zsibbadt rabkezek
Alig bírták a gyertyát tartani.
S én - fuss, amíg lehet! -
Elvágtattam a rossz gebéken.
Megvolt már mindenem,
Az ingem éden-almákkal teli.
Az őrség hirtelen
Golyót küld homlokomba éppen.
Jól meghajtottam én
A lovakat - el innen, gyorsan el!
Száguldott két gebém,
Repültem én is, mint a sátán.
A szakadék felett
Is átugratva, egy teli kebel
Almát hoztam neked,
Ki édenkertből visszavártál.


Levél a kiállításra
http://www.youtube.com/watch?v=EjV7qjsAt5g

Szervusz, Kolja, kedvesem, drágalátos társam;
levelem legelején üdvözlet neked.
Ha hazajössz, fontoskodva, büszkén, elegánsan
vonulsz a tanácsba, ránk pillantást se vetsz.

Elutaztál - kiabáltam, Mind összefutottak,
sopánkodtak: hogy odavagy, el nem viselem.
Evett a fene utánad, de ezek lefogtak,
mondták: sok okom lehetne ám, hogy ne egyen!

Átkozott komád, a Páska, koslat körülöttem;
majdnem odaadtam magam, az anyja szemit!
Három napja jár ide részegen, dühösen,
mielőtt jön, kurázsit az italból merít.

Mondják, hogy bajnok lett a mi bikánk, a Borka,
s kitüntetést kaptál te is ott, te nagyokos!
Haragszom a bikára, féltékeny vagyok, na,
jobban szeretlek én téged, mint az a gonosz.

Beteg voltál álmomban, részeg és mogorva.
Ha elgondolsz bármit, így ne gyötörd magad.
Voltam az agronómussal. De ne gondolj rosszra,
végig rólad folyt a szó találkánk alatt.

 Utóirat

Te ott, Kolja, ne igyál, bírd ki, itthon aztán
néha ihatsz, nem bánom - bár iszákos lehetsz.
Nekem nem kell senki sem, az agronómus, lám,
tanult ember, mégse kell - nem ér föl veled.

Vízben úszik a hombár. Biztosan sovány vagy.
árva vagyok nélküled, egyedül vagyok.
Akárhogyan de gyere - szüntelenül várlak.
Mit lehet ott kapni most - írd meg, ha tudod.

Levél a kiállításról

Te ne írj a szerelemről - unalmas szöveg.
Torkig vagyok már, unom viselt dolgaid.
Figyelj, van itt valami újfajta szövet,
megveszem ha akarod, jól állna neked.

Egy kupica vodka nem sok, annyit se nyelek,
spórolok, egy kanálka levest se iszom.
Azért mert egy kabátkát kinéztem neked,
azért mert még szeretlek, libuskám, nagyon.

Első lett a mi bikánk az elsők között,
előbb, persze, méregették, nem selejtes-e,
aztán nagydíjat kapott, mert ő a legkülönb,
szarva se látszik ki, van már annyi plecsnije.

Baletten voltam, képzeld, ott a férfiak
szemérmetlenül fogdosták táncos párjukat.
Most, hogy ezt írom neked, sírás fojtogat,
ne hagyd, kedves angyalom, fogdosni magad.

A titkárnak üzenem, cseréltesse ki
házamon a rossz tetőt, s széna is legyen.
Másképpen a bikámat, ezt ni! lesheti,
nem engedem az üszők közelébe sem.

S csinálják meg a magtárat, kárba vész a mag.
Páska ha megy, rúgj bele, áruló és léha.
Hagyd az agronómust, mert a derekadat
letöröm. A titkárral sétálgathatsz néha.

Viszlát, megyek a GUM-ba, bevásárolok.
A GUM afféle magtár, csak kirakata van.
Agyonmosott gönceidtől már undorodok,
egytől egyig mindegyiknek pendelyszaga van.

Post scriptum:
Kultúrpark van a folyónál, ott sétálgatok,
s csak a köpőcsészébe sercintek, biz' a!
De te, végül is, a sutban, föl se foghatod,
hogy mi ez, mert ostoba vagy, te buta liba!


Amikor a dal...

Amikor a dal s a játék véget ér,
mi ér véget akkor, mit végeztem?
Egyet tudok, s azt nem adnám semmiért:
elpatkolni soha se lesz kedvem.

Nem lehet a tisztelet bilincsét
gyönge foggal magamról lerágnom.
Ki rángatja a tölgykapu kilincsét?
Ki dörömböl csonttal a vaspánton?

Nincs felelt. De én tudom, kint áll,
aki nem tart a leláncolt ebektől,
s látom, a palánk fölött, amint vár,
kaszájának éles fénye dereng föl.

Elnyüvöm a nehéz ezüst nyakörvet,
s a vastag aranyláncot átharapva,
betöröm a palánkot, hogy kitörjek
összezúzott bordákkal a viharba!


Elegem van
http://www.youtube.com/watch?v=pNIsPtPHv9c

Elegem van. Torkig vagyok, doszta.
Még a tavasztól is rettegek.
Hajóként merülnék mélybe bukva,
hogy - bemérve - rám ne leljenek.

Haverommal vedeltem a vodkát;
haverom, ezt megúszod - dadogta,
s bemutatta részegen Verocskát.
Verka segít és megment a vodka.

Nem használt se Verka se a vodka,
hánytat a vodka, s Verocska - minek?
Hajóként merülnék mélybe bukva,
hogy bemérve rám ne leljenek.

Torkig vagyok, elegem van; doszta.
eluntam játékot, éneket.
Hajóként merülnék mélybe bukva,
és nem sugárzok hívójeleket.



Dal a sorsról
http://www.youtube.com/watch?v=i_1CAEx2UQk

Bárhová is tér a lélek, Bárhová leszek magam,
Végzetem mögöttem lépked Betegenszánalmasan.
Megdobáltam őt kövekkel, De a térdemhez lapul,
S néz könyörgő, nagy szemekkel, Nyelve-lógva, nyálasan.

 Sok a gondom véle,
 szemem vált sötétre,
 orcám feketére,
 gyomrom kifordul,
 mellem meghidegszik,
 torkom is betegszik,
 már élnem se tetszik,
 hangom kicsorbul.

 Meglehet, öregszem.
 Hóhért keressek?
 Kösse föl, de menten -
 s aztán fizessek?!

Megfogadtam annyiszor, Köpök rá, odahagyom,
De sajnálom őt nagyon, Hízelkedve bókol.
Kezdtem akkor szánalomból Etetgetni Fortunát.
Mikor megtömi magát, Heverészik, horkol.

 Ilyenkor sétálok,
 csavargok, kószálok,
 összevissza járok,
 lopom a napot,
 de őrzöm az alvót,
 csaholok, acsargok,
 helyette vicsorgok,
 mikor akarok.

 Nem, én nem öregszem,
 hóhérhoz megyek,
 kösse föl de menten,
 és én fizetek!

Néhanapján a fejemet A hőség majd szétveti,
Ilyenkor hátrál a sorsom, Holtra válva jajgat.
Egy pohár bort adtam neki Azért, hogy bátrabb legyen.
Pohár nélkül nem bírja ki Azóta - s abajgat:

 felkopik az állam!...
 New York városában
 járhatnék bundában,
 dukálna brokát...
 Lábam a bakancsba,
 sorsom a nyakamba,
 s vonszolom magammal
 hegyen-völgyön át.

 Mikor megöregszem,
 hóhérhoz megyek.
 Kösse föl, de menten,
 aztán fizetek!

Egyszer aztán véletlenül Többet adtam innia.
Jött, a rusnya, torz pofával, Megrohant a sorsom.
Becsmérelt és átkozott és Megperdült nagyhirtelen,
Hátulról ugrott nekem, Markolászta torkom.

 Most alatta nyögve,
 kékülök hörögve,
 rémülten nyökögve,
 sikoltok vadul:
 Ne szorítsd a torkom!
 ne szorítsd a torkom!
 ne szorítsd a torkom!
 megfullad a dal!

 Sorsomat, bizonnyal
 hóhérhoz viszem.
 Kösse föl azonnal,
 jól megfizetem!


Marinának

Alul, fölül jég - s zárványként közte én.
Áttörni fönt, vagy átfúrni alul?
Persze, hogy föl, föl - és óvni a reményt,
Hogy szabad leszek, várni józanul...

Én származásom szerint jó vagyok,
Bár nem paraszt. Átzúzom a jeget,
S megyek hozzád, mint dalban a hajók:
Mindent tudok, a régi verseket.

Fél évszázadnál kevesebbet éltem.
Tizenkét éve óvsz te és az Úr.
Orcája előtt van mit énekelnem,
S ha számonkér, az ének igazol.

Elhagytam oroszhont
http://www.youtube.com/watch?v=cEzflU1QUWs&feature=related

Nem vagyok itt, elhagytam Oroszhont.
Leánykáim járnak taknyosan.
Dalaimat szórva én, a rosszcsont,
a Champs-Élysées-n mulatom magam.

Valaki a villamoson ágál:
Felszívódott, nincs már végre itt.
Írjon a versailles-i palotánál,
költse csak ott ócska dalait.

Hallom, a hátamnál összesúgnak:
>>Ez nem az. Az elment. El biz a!<<
>>Hát nem az!<< - és lökdösnek és rúgnak,
térdemre ülnek a taxiban.

S: kértem engedélyt a visszaútra,
alázkodva, pitizve - piha!
Zagyvaság! Hogy jöjjek vissza újra,
ha nem mentem innen sehova?!

Meghalok a röhögéstől menten!
Hogy bedőltek ennek a mesének.
Ne izguljatok, mert el se mentem,
s nem is fogok - ne is reméljétek.


Nyinka
http://www.youtube.com/watch?v=AsEYUtZbLUQ

Ma pedig, mert úgy tartja a kedvem,
Szombatolok, magamat ünneplem.
S ha Nyinocska nem lesz ma szeszélyes,
Hozzácsapódom az életéhez.

Várj, te balfék, Nyinka közveszélyes.
S akkor mi van? - őrá vagyok éhes.
Hé, te balfék, összejött a brancsunk,
S egy csehóban vágyadat elisszuk.

Szálljatok le rólam, hagyjatok ma.
Nincs piálás, kortyot se iszom ma.
Nyinka ma a derekét beadja,
S életkedvem akkor visszaadja.

Ej, mi közöd ehhez a Nyinkához?
Elélte már János meg a város.
Vele hálni - ilyen ronda nővel?
Köpök rá - mert nekem csakis ő kell.

Lírai dal
http://www.youtube.com/watch?v=_G8Q1JgmJBs

Marinának

Itt megreszket a fenyőág, itt félve
csicsereg a nyugtalan madár.
Elátkozott vadon erdőben élsz te,
ahonnan nem jutsz ki soha már.

 Száradjon csak a vadmeggy a szélben,
 esőzzék az orgona virága.
 Mindenáron elviszlek én innen
 egy pánsípoktól hangos palotába.

Ezer éve fog rajtad a rontás,
tőlem s a világtól rejteget,
s azt gondolod, hogy nincs szebb, hogy nincs más,
csak ez a vad, bűvös rengeteg.

 Leveleit harmat meg ne lepje,
 borús éjjel hadd vívjon a hold.
 Elviszlek egy fényes, nagy terembe,
 ahonnan a tengert láthatod.

Melyik órán, mely napján a hétnek
jössz ki hozzám, mond, mikor osonsz ki?
Két karomban viszlek akkor téged
oda, ahol nem talál ránk senki.

 Elloplak, ha nincsen ellenedre.
 Átvészeltem érted sok telet.
 S ha más költözne abba a terembe,
 a kunyhó is éden lesz veled.