Mexikó, Naica-hegy, 2000. A „Kristályok Barlangját” (Cueva de los Cristales) két ezüstbányász fedezte fel, miközben 300 méternél is mélyebbre fúrtak a Naica-hegy egyik leggazdagabb ólom- és ezüst bányájában, ezüst tellérek után kutatva (innen ered egyik neve is a helyiek között, ezüst-barlang). A mintegy 30x10 méteres barlangban azonban sokkal értékesebbet, jelenkorunk egyik csodáját találták meg!

A kristálybarlang legnagyobb legrégebbi példányai 11 méter hosszú, 55 tonnás, közel 600 ezer éves szelenit kristályok. A tudósok vizsgálatai alapján több százezer éven keresztül kalcium-szulfáttal telített, magmától fölforrósodott talajvíz szivárgott be a hegy barlangjaiba. Ahogy hűlt a magma, 58 Celsius-fok körül állandósult a barlangi vizek hőmérséklete. Ezen a hőfokon az oldott kalcium-szulfát molekulák, mint mikroszkopikus téglák lerakódtak, s létrehozták az óriási szelenit kristályokat!

A barlang a felszíntől elzárva, a külső környezet hatásaitól mentesen, tökéletes állandóságban volt, évezredeken át. A hőmérséklet nem változott, a jégkorszakok és vulkánkitörések egyaránt érintetlenül hagyták belsejét, melyben a kristályok fokozatosan gyarapodtak, míg napjainkig megalkották ezt a csodát, mely a kutatók véleménye alapján: „a kristályok Sixtus-kápolnája”.

Juan Manuel García-Ruiz spanyol krisztallográfus már az elsők között, 2001-ben bekapcsolódott a Naica-hegy újonnan felfedezett barlangjának vizsgálatába, munkatársaival egyebek mellett a kristályok folyadékzárványait vizsgálta. Az Új-mexikói Műegyetem barlang- és karsztkutatója, Penelope Boston mikroorganizmusok után nyomoz a kristályok között. Az Anna Maria Mercuri vezette olasz kutatócsapat pollenszemeket talált egyik-másik kristály belsejében, a zárványként ott rekedt, a spanyol kutató által is megvizsgált apró folyadékcseppek „időkapszuláiban”. Mint kiderült, a virágporszemek közel 30 ezer évesek – eszerint Mexikónak ezt a tájékát annak idején nem szikkadt sivatag, hanem zöldellő erdő borította!

A bánya tulajdonosa megpróbálja megóvni a gigászi kristályokat, de fő tevékenységük az érctermelés, és ez okozhatja idővel a kristályok pusztulását is! 1985-ben, amikor is a talajvízszint csökkentésén igyekvő bányászok nagy teljesítményű szivattyúikkal – persze tudtukon kívül – a barlang vizét is jelentősen leeresztették, megváltoztatták a barlang régóta állandó klímáját. A kristálygerendákat a barlangüreget kitöltő víz tartotta meg és óvta a behatásoktól. Ma viszont már csak levegő járja át a barlangot, így a gerendák idővel már a saját súlyuktól is meggörbülhetnek vagy eltörhetnek, a beáramló gázoktól (például a szén-dioxidtól) pedig elveszthetik opálos ragyogásukat.

Sokan azt szeretnék elérni, hogy az UNESCO nyilvánítsa a Világörökség részévé a Kristálybarlangot, így megvédve a további káros hatásoktól. Egyes vélemények szerint viszont a bányászat befejezése után akár újra ellepheti az óriáskristályokat a víz, és nőhetnek tovább.

Mások azt szeretnék, hogy folytatódjon a víz további kiszivattyúzása, és a barlangot nyissák meg a látogatók előtt. Ez a klíma további változásával is járna, ugyanis a 300 méter mélyen fekvő barlangban jelenleg 100%-os a relatív páratartalom, és 50 Celsius-fok a hőmérséklet, átlagember számára alig elviselhető. Kérdés hogy a további változásokat hogyan bírják a kristályok, és mi lesz korunk egyik legújabban felfedezett természeti csodájának sorsa.

Kertvarázs Magazin – Földünk csodái sorozat