Kutatók gyűjtik be 2012 júliusában az egy évvel korábban kihelyezett műszereket, amelyekkel a jégolvadás biológiai következményeit vizsgálják

Reuters - Kathryn Hansen/NASA

Az északi félteke sarki jégtakarójának zsugorodása az utóbbi két évtizedben nagyjából annyival járult hozzá a globális felmelegedéshez, mint az a szén-dioxid-többletkibocsátás, amit ugyanebben az időszakban a légkörbe engedtünk – állítják a Cambridge-i Egyetem klímakutatói. Vizsgálataik szerint az átlátszó víz, illetve a szabaddá vált földfelszín sokkal több energiát nyel el, mint a fehér jég, és ez a hatás különösen drámaivá válhat, ha – várhatóan 2030 után – az arktiszi nyarak teljesen jégmentessé válnak.

– Elolvadt a Föld napernyője – így kommentálta a saját kutatási eredményeit a BBC Newsnak nyilatkozva Peter Wadhams, aki egy tudóscsoport tagjaként a Cambridge-i Egyetemen a sarki jégtakaró és a globális éghajlat összefüggéseit tanulmányozza. A szakember szerint néhány tényt egymás mellé rakva és az adatokból adódó következtetést levonva egyértelműnek tűnik, hogy a jégolvadás, illetve az átlaghőmérséklet emelkedése kölcsönös visszacsatolásokkal egymást erősítve olyan folyamattá vált, amelyet ezen a ponton nagyon nehéz lenne megállítani.

Peter Wadhams a tényekkel kezdi a levezetést. Mint hangsúlyozza, a 80-as években a sarki jégtakaró nyaranta még nagyjából a földfelszín két százalékát borította.

Mára ennek a fehér lepelnek csak nagyjából a negyede maradt meg, ami az elmúlt évszázadokban bizonyíthatóan a legalacsonyabb érték. Ráadásul az olvadás tempója gyorsul: 30 éve még nyolcmillió négyzetkilométernyi jég maradt meg nyárra, 2007-ben már csak négymillió négyzetkilométer, majd idén nyárra ez a felezett jégtakaró ismét megfeleződött.

A jég mennyisége pedig a felületénél is gyorsabban csökken: a jégtakaró egyre vékonyabb, azaz egyre könnyebb elolvasztani. Wadhams szerint közel vagyunk a végső összeomláshoz, vagyis ahhoz az állapothoz, amikor nyaranta teljesen eltűnik a sarki jég: a Jeges-tenger nyáron közel ugyanolyan meleg, mint az Északi-tenger bizonyos részei – márpedig az utóbbi nem szokott befagyni.

Az északi jégsapka eddig úgy viselkedett, mint egy hatalmas napernyő: a felszínére érkező napsugarakat szinte teljes egészében visszaverte. A szabad vízfelületeken és a jég alól kibukkanó földfelszínen viszont a beeső energia nagyobbik fele elnyelődik, és – összeadódva az üvegházhatással – tovább fűti a bolygót.

A Föld felületének több mint egy százalékán a fényvisszaverő bevonatot fényelnyelőre cseréltük, aminek a melegítő hatása megegyezik húszévnyi üvegházgáz-kibocsátáséval – legalábbis a cambridge-i kutatócsoport kalkulációi szerint. Ha a számítás pontos, abból az is következik, hogy a jövőben a jégolvadás (illetve egészen pontosan a nyári jégtakaró hiánya) hatékonyabban katalizálja a felmelegedés folyamatát, mint az emberi hatásra a légkörbe kerülő szén-dioxid.

Az elgondolásban a kutatók szerint is lehetnek pontatlanságok. Ha az elolvadó jég egy részéből pára lesz, a felhőtakaró csökkentheti a napsugárzás melegítő hatását. Másfelől viszont az állandó jégbe zárt talajréteg, az úgynevezett permafroszt felolvadásakor kiszabaduló metán sokkal erősebb hatású üvegházgáz, mint a szén-dioxid, ami nyilvánvalóan tovább fokozza a felmelegedést. Ugyanakkor minden egyenlet végeredménye azonos: az „elolvadt napernyő” alatt melegebb lesz (legalábbis globálisan – merthogy például a Brit-szigeteken kifejezetten hűvösebb, csapadékosabb időjárást hoz a változás), mint az előző évtizedekben.

Dél-Alföldön a klímaváltozás következtében egyre gyorsuló ütemben sivatagosodik el a környezet. Egymillió ember megélhetése, otthona került veszélybe
Népszabadság - Móricz Simon A Kárpát-medence időjárásában mediterrán hatásokat tükröző eltolódás várható – derül ki abból a két magyar tanulmányból, amelyek a Quaternary International című folyóiratnak a Kárpátok és a Balkán klímakutatásával foglalkozó tematikus számában jelennek meg.

Az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpontjának, illetve az Akadémia és a Természettudományi Múzeum paleontológiai kutatócsoportjának kutatói a múltbeli klímaváltozásokat tanulmányozták, például cseppkövek, illetve kovavázas egysejtűek vizsgálatával (mindkettőben megőrződnek információk a letűnt korok csapadékviszonyairól).

A két tanulmány közös konklúziója, hogy az elmúlt néhány ezer évben Nyugat-Európa és a Kárpát-medence egy sajátos időjárási mérleghintát működtetett: amikor ott több a téli csapadék mennyisége az erőteljes észak-atlanti hatás következtében, itt kevesebb eső és hó hullik (illetve fordítva). Mivel a legtöbb éghajlati modell szerint az Atlanti-óceán térségében a hűvösebb, csapadékosabb telek válnak gyakoribbá, nálunk valószínűleg a mediterrán hatás érvényesül, melegebb és szárazabb időjárással.