Először a nyomasztó csend hökkentette meg Ivan Macfadyan newcastle-i vitorlásversenyzőt, aki nem először tette meg az utat Melbourne és Oszaka között Funnel Web nevű vitorlásán. A hullámok természetesen locsogtak, ahogy a hajótestnek ütköztek, és tompa puffanások és kopogások is hallatszottak, amikor valamilyen törmelékdarabnak ütközött a hajó. Hiányzott azonban az élőlények, elsősorban a tengeri madarak ricsaja. Nem volt madár, mert nem volt hal sem, amelyre vadászhattak volna – mesélte Macfadyan a Newcastle Heraldnak.

Tíz évvel korábban ugyanezen a 28 napig tartó úton mindennap fogtak méretes halat, elég volt csak egy csalival ellátott horgászzsinórt dobni a vízbe. Most csupán két halat fogtak társával az egész úton. Nem voltak halak, nem voltak madarak, Macfadyan szerint alig látták jelét az életnek.

Az Egyenlítőtől északra, Pápua Új-Guinea felett egy hatalmas halászhajót láttak, amely egész nap és éjjel lámpafénynél is dolgozott egy zátony felett. A hajóról azután egy motorcsónakot küldtek a vitorláshoz, amitől kissé meg is rémültek, mert ezeken a vizeken nem ritkák a kalóztámadások.

A 2011-es japán cunami által a tengerbe sodort hulladék

Forrás: U.S. Navy/Alexander Tidd

Szerencsére csak melanéziai halászok érkeztek, akik többek közt öt nagy, halakkal teli cukroszsákot hoztak ajándékba. Mindenféle jó nagy hal volt köztük. Mikor mondták, hogy ezt ők nem tudják elfogyasztani, akkor a halászok azt válaszolták, akkor dobják a tengerbe. Ők is ugyanezt tennék velük, mert őket csak a tonhal érdekli. „És ez csak egyetlen hajó a sok közül, amely a tengert szipolyozza ki. Nem csoda, hogy a tenger halott” – mondta az utazó.

A következő sokk az Oszakából San Francisco felé tartó szakaszon érte Macfadyant.

„Miután elhagytuk Japánt, olyan érzés volt, mintha maga az óceán volna halott” – mondta a vitorlázó. „Egyetlen bálnát láttunk, annak is mintha egy nagy tumor lett volna a fején. Sok-sok mérföldet tettem meg már az óceánon életemben, és rendszerint láttam teknősöket, delfineket, cápákat és halakkal táplálkozó, nagy madárrajokat. Ezúttal azonban 3000 tengeri mérföldön keresztül egyetlen élőlényt sem láttam.”

Szemetet azonban mindenütt talált.

„Ennek egy része a Japánt néhány éve sújtó cunami következtében került az óceánba.” A szemét nagy részét azonban sárga műanyag bóják, szintetikus kötelek, halászhálódarabok és milliónyi polisztiroltörmelék tette ki. Ezenkívül mindenütt olaj- és benzinfoltok úsztak. Hawaii fölött, ahol mélyre le lehetett látni a vízbe, látták, hogy a felszín alatt is mindenféle méretű műanyagszemét úszik, a műanyagpalackoktól kezdve az autó méretű hulladékig.

Ivan Macfadyan még mindig az utazás sokkja alatt áll. „Az óceán tönkrement” – mondta.

A világ nagy részének azonban még mindig alig van fogalma a probléma nagyságáról. Macfadyan keresi a lehetőségeket, hogy felhívja a kormányok és a szervezetek figyelmét a part felé sodródó katasztrófára. Arra a kérdésére, miért nem küldenek flottákat a törmelék eltakarítására, eddig azt a választ kapta, hogy a tisztítóakció közben elégetett üzemanyaggal nagyobb kárt csinálnának, jobb, ha a szemetet otthagyják.

Lehet, hogy a vitorlázó elbeszélése első hallásra túlzónak tűnik, de a túlhalászás pusztító hatása és acsendes-óceáni szemétsziget növekedése tagadhatatlan tény, amelyről már az Origo is többször beszámolt.