Annie Leonard új filmje az elektromos kütyükről

Ma már ki ne használna laptopot, mobiltelefont, televíziót, vagy dvd-ket? Sőt, akár mindet! A mindennapi életünk részeit képező termékek azonban jelentős mérgező anyagok forrásai is.

Néhány elektronikai termék, mint például az okostelefonok és a laptopok olyan nehézfémeket tartalmaznak, mint a kadmium, berillium, a hat vegyértékű króm, vagy arzén, amelyek bizonyítottan beépülnek és felhalmozódnak a testünkben és a környezetben is. Az elektronikai termékekben futó PVC-vel bevont vezetékek és kábelek mérgező adalékokat, úgynevezett ftalátokat foglalnak magukba.

A hatalmas öreg katódsugárcsöves monitorok és televíziók összeszerelésénél pedig akár 2-4 kg ólmot is felhasználtak. A már fejlettebb lapos képernyők kevesebb ólmot tartalmaznak ugyan, azonban a bennük lévő lámpákhoz higanyt is alkalmaznak.

Ezek a nehézfémek és egyéb mérgező anyagok elsősorban a gyerekekre veszélyesek és komolyan károsíthatják az egészséget. Az ólom és higany például agy- és, idegrendszeri sérüléseket okozhat, továbbá az ólom még a vese, vér és magzati elváltozásokért is felelős lehet. A kadmium rákkeltő anyag, ezenfelül károsíthatja a vesét, valamint a csontszövetek elvékonyodását is okozhatja. A berillium a tüdőt veszélyezteti az arzénnel egyetemben, ami további fenyegetést jelent az idegrendszerre és a bőrre nézve is. A PVC égetésekor mérgező gázok, ún. dioxinok keletkeznek, amelyek az idegrendszert károsíthatják.

A felhasználók egészségügyi kockázatain kívül az elektronikai termékek jelentős felhasználása és gyors lecserélése egyéb problémákhoz is hozzájárul. A fejlett világ által leselejtezett elektronikai cikkek (évente összesen 20-50 millió tonna) gyakran átszelik a fél világot és elektronikai hulladékként érnek földet Ázsia, vagy Afrika távoli szegleteiben.

Ezen hulladékok ‘újrahasznosítása’ szörnyű körülmények között, biztonsági előírás nélkül zajlik, ami hozzájárul ahhoz, hogy az ott dolgozó és élő emberek hatalmas egészségügyi kockázatnak legyenek kitéve. Guiyuban, Kínában például, ahol egy jelentősebb feldolgozó üzem található, az ott élő gyermekek vérében az átlagosnál 80%-kal nagyobb ólomfelhalmozódást regisztráltak. Továbbá az itt lakokban diagnosztizálták a világ legnagyobb dioxin szintjét.

Ezenfelül csak nagyon kevés elektronikai cikk kerül ott értékesítésre, ahol forgalmazták, csomagolták, összerakták, alapanyagait kibányászták. Egy átlagos mobiltelefon kb. 100 kg CO2-ot bocsájt ki elsősorban a bányászatnak, szállításnak és csomagolásnak köszönhetően.

Mit tehetünk az ellen, hogy csökkentsük az elektronikai ökolábnyomunkat? Például meggyőzhetjük a vállalatokat, hogy olyan termékeket gyártsanak, amelyeket “lejártuk” után a cég kezel és nem az állam vagy mi. Ez ma az EU-s szabályozásoknak hála Magyarországon az elektromos és elektronikai hulladékoknál már működik. Mindez rávezetheti a privát szektort olyan termékek tervezésére, amelyek nem olyan könnyen eldobhatók. Hiszen így már nem a fogyasztók, hanem maguk a gyártók kezelik a hulladékot, azaz fizetnek érte.

Mindenesetre mi magunk, fogyasztók is tehetünk azért, hogy kevesebb e-hulladék keletkezzen. Például vásároljunk kevesebb elektronikai terméket, vagy próbáljunk meg jobb minőségű, hosszabb élettartamú cikket választani. Győződjünk meg róla, hogy a terméket valóban visszaveszik és újrahasznosítják nagy távolságú utaztatás nélkül.

Ha még működik a termék, ne a kukába dobjuk ki, hanem kérdezzük meg, hátha van aki használná még. Rengeteg iskola, vagy rászorult örülne neki. Ha pedig végképp lemondtunk róla, vigyük el a bontókba, vagy kérdezzük meg a forgalmazót vagy az önkormányzatot a visszavétel és leadás módjáról.

Minderről és még másról is szól Annie Leonard új filmje, az Elektronikai Termékek Története, amit a Diverziti Egyesület jóvoltából tekinthetsz meg felirattal is.

A magyar felirat megjelenítéséhez a videó jobb alsó sarkában lévő CC gombot kell benyomni, amennyiben nem jelenik meg

Cikk: Diverziti Egyesület

Forrás:

Story of Electronics

Tudatos Vásárló

GreenBiz

Szemétlerakóvá válhat a Földünk

Nemrég még rosszindulatú jóslatnak tekintette mindenki, ha arra figyelmeztették az emberiséget, hogy belefulladnak a maguk által termelt hulladékba. Pedig a jelek már sokkolóak. Szerte a világon óriási hulladéklerakók alakulnak ki, mérgezve a talajt, a levegőt, a vizet. A világon évente 200 millió tonna szemét keletkezik. Magyarországon egymillió tonna.

Tavaly októberben szemétháború dúlta fel Nápoly városát. Januárra már 1200 tonnányi hulladék hevert az utcákon, elhomályosítva a világhírű Nápolyi-öböl és környéke szépségét. Felháborodott emberek utcai szemétdombokat gyújtottak fel, ezzel is tiltakozva a hivatalos szerveknél a tarthatatlan helyzet miatt. 1997-ben bezárták a Contrada Pisani szeméttelepet, a város azóta küzd a hulladékkal. Több ízben próbáltak új telepet nyitni, de a környéken lakók ezt joggal akadályozták meg.

A szemétháború addig fajult, hogy több iskolát be kellett zárni. A hatóságok az ország távolabbi részébe szállították az egyre gyűlő szemetet, a helybeliek tiltakozása ellenére. Aztán kiderült, hogy a káoszért a szemétszállításban érdekelt, szervezett bűnbandák is felelősek, mert a hulladékot nem a költséges megsemmisítőkbe vitték, hanem az utcákra borították. Pedig a hulladékban pénz van, amit ügyes technológiával kihasználhatnának egyes fejlett országok. A baj az, hogy a szemétégetők kapacitása nem elég a tengernyi kommunális hulladék megsemmisítéséhez. A Campania tartományból származó szemét kis része például vonattal utazik a lipcsei és a bremenhavei szemétégető telepre; naponta két szerelvénnyel, 1500 tonna háztartási hulladékkal.

A szállításokat szervező olasz cég szerint a németek kiváló üzletet kötöttek, egy tonna hulladék megsemmisítésével több mint száz eurót keresnek. A krízishelyzetet kihasználva pedig csaknem kétszázezer eurót szedtek be a németek. Egyelőre megoldódni látszik az itáliai szemétháború, de bárhol hasonló gond keletkezhet. Végleges megoldás nincs, amíg egyik helyről a másikra hurcolják a kevésbé veszélyes és a mérgező hulladékot, pénzért pedig sok minden elintézhető, az emberek kárára is.

Hazánk sem mentes a hasonló problémáktól, az illegális szemétlerakók számát tekintve alighanem az élmezőnyben járunk. Amelyik lerakót sikerül földeríteni, onnan a szemetet visszairányítják a feladónak, ami sok esetben Németország. Ha nem sikerül a nyomozás, akkor a hazai hatóságok kötelessége a környezet megtisztítása.

A hatóságok 2004 decemberében értesültek a csepeli galvániszap-szennyezésről, de hosszú huzavona után csak ez év február elején került sor a mérgező vegyi anyagot tartalmazó iszap elszállítására. A csepeli telephelyeken tárolt galvániszapból ennyi idő alatt sok veszélyes fém szívódhatott a talajba és a talajvízbe. Hasonlóan veszélyes környezetszennyezést hagyott maga után a Metallochemia fémipari üzem.

Az egykori gyártelepen keletkezett fémhulladék csaknem egy évszázadon át szennyezte a kiskerteket, a szél mérgező port hordott a környékre. Egy 1989-ben készített egészségügyi vizsgálat szerint ezen a területen nagyobb volt a daganatos betegek száma, mint az várható lett volna. A kármentesítés 2004-ben kezdődött, az eltávolítandó veszélyes melléktermék egy részét az M6-os autópálya töltésébe építették be műanyag szigeteléssel, a többit az üzem területén kiképzett szarkofágba temették. A művelet mintegy tízmilliárd forintba került, ami nem aprópénz.

A hatalmas költségeken kívül a világban már-már helyrehozhatatlan problémát jelentenek azok a tárolóhelyek, amelyek veszélyességükkel és méreteikkel több millió ember egészségét károsítják. Csak a jéghegy csúcsa az a néhány nagy lerakóhely, amiről egyáltalán tud a világ, a legtöbbnek nem is ismerik a helyét. A Blacksmiths Institute nevű környezetvédelmi intézet többéves adatgyűjtés után nyilvánosságra hozta bolygónk legszennyezettebb területeinek listáját.

Az intézmény 2003-ban indította el Polluted Places (Szennyezett helyek) elnevezésű kezdeményezését, amelynek célja a veszélyes lerakók felkutatása. Kidolgoztak egy online bejelentési és értékelő rendszert, amely magába foglalja a szennyezési forrás felmérését, azonosítását, a megszüntetésért folyó tevékenységet, valamint segítséget a terület rehabilitálásának a megtervezésében és kivitelezésében.

A legnagyobb nukleáris katasztrófa helyszíne Csernobil (Ukrajna), ahol a szennyezőanyagok urán, plutónium, radioaktív jód, cézium–137. A katasztrófa 1986. április 26-án történt, és azóta sem rendeződött a helyzet. A berobbant és megszaladt reaktort az azonnali betemetés óta nem lehet pontosan ellenőrizni, a sebtében ráépített szarkofág repedezik, omladozik, a sok ígéret ellenére nem tudnak pontot tenni a nukleáris katasztrófa végére; talán nincs is erre megfelelő technológia. Az Európa Parlament zöld csoportjának szakértői 30-60 ezer várható áldozatot becsülnek Európában a csernobili katasztrófa hatására.

A világ legnagyobb vegyihulladék-tárolója az orosz Dzserzsinszk városában van. Hajdan a Szovjetunió legnagyobb vegyifegyvergyártó központja volt. 1930–1998 között mintegy 300 ezer tonna vegyi hulladékot tároltak itt szabálytalanul, amiből 190-féle vegyszert bocsátottak a felszín alatti vizekbe; utóbbiakban a mérgező dioxin- és fenoltartalom 17 milliószorosa az egészségügyi határértéknek. A várható élettartam ezen a területen férfiaknál 42, a nőknél 47 év. A szennyezett helyen szarin-gáz, VX-ideggáz, arzén-trioxid, mustárgáz, kénsav, ólom és higany is megtalálható.

Ólommal a legszennyezettebb terület a Dominikai Köztársaságban, Haina területén található, ahol valaha akkumulátor-újrahasznosító és ólomolvasztó működött. Felmérések szerint az itt élő gyermekek szervezetében az ólomszint tízszerese, felnőttek esetében 5-szöröse a normál értéknek. Jellemzőek a születési rendellenességek, a tanulási zavarok, személyiségproblémák, szemkárosodások, de az ólommérgezés okozta halál is.

A fémes esők városa Peruban található. La Oroya településen 1922 óta folyik különféle fémek feldolgozása. Az itt élő 6 hónapos és 10 éves kor közötti gyermekek vérében az ólomszint átlagosan háromszorosa az Egészségügyi Világszervezet által megszabott határértéknek. A magas kén-dioxid kibocsátás következtében savas esők pusztítják a környék növényzetét. A városban és környékén a talaj ólommal, arzénnal és kadmiummal erősen szennyezett.

A kínai Linfen városa (Shanszi tartomány) szénportól fuldoklik. A város Kína hatalmas széniparának közepén fekszik, az érintett lakosság mintegy 200 ezer fő. A környéken számos – több száz – gyakran illegálisan működő szénbánya, acélkohó és bányaüzem működik, ezért a környezetszennyezés még kínai viszonylatban is kiugró. (A Világbank adatai szerint a Föld 20 legszennyezettebb városából 16 Kínában van). Linfenben és környékén a léguti megbetegedések és a tüdőrák aránya folyamatosan nő. Az arzénnel szennyezett ivóvíz következtében az emberek jelentős része arzénmérgezésben szenved. Éjszakánként a lakosság szinte belefullad a levegőben szálló szénporba.

Kirgizisztánban, Mailuu-suu a termékeny Fergánai-völgy közelében található. A Szovjetunió egyik legjelentősebb urániumtelepe volt itt 1946–1968 között. Valaha tízezer tonna feldolgozott urániumot tároltak a területen, manapság 1,96 millió köbméter radioaktív bányászati törmeléknek ad otthont. Mivel arrafelé gyakoriak a földmozgások, folyamatos a radioaktív anyagok elszivárgása. Közvetlenül 23 ezer fő, közvetve több millió ember érintett. A Világbank elindított egy 11,76 millió dolláros projektet, amelynek célja, hogy a környezeti károkat valahogy csökkentsék.

Példaként ennyi ijesztő hely is elegendő, ezek között egyelőre nem szerepel az utóbbi időkben egyre gyakrabban hallható „e-hulladék”. A különös név elektronikai eszközökből álló hulladékot takar, és mennyisége napról napra nő. Több mint negyven esztendővel ezelőtt figyelt föl arra Gordon Moore mikroprocesszorokkal foglalkozó szakember, hogy a számítógépek teljesítménye kétévente megduplázódik. Következménye világos, egyre nő az elektronikai készülékek száma, az elavultak a szemétbe kerülnek. Becslések szerint a közeljövőben évi 30-40 millió számítógép megy nyugdíjba, amivel valamit kezdeni kell. Hasonló sorsra jutnak a televíziók, a mobiltelefonok és számos elektronikai ketyere, ami már kiszolgált.

A világ összes e-hulladéka az ENSZ becslése szerint évi 45 millió tonnát is kitehet. Igaz, 1989-ben 170 nemzet írta alá a bázeli egyezményt, amely szerint a fejlett országok kötelesek tájékoztatni a fejlődő országokat a veszélyes hulladékot tartalmazó szállítmányokról. Tiltakozások hatására az enyhe szabályt 1995-ben módosították, amely már tiltja a veszélyes hulladékok szállítását elmaradott országokba. A „bázeli tilalom” még nem lépett hatályba, de az EU már beépítette a törvényeibe a követelményeket.

A világ legtöbb e-hulladékának szemtédombja Kína. Nemcsak ott gyártják a legtöbb elektronikai eszközt, de karrierjük is gyakran ott ér véget. Az elektronikus szemét már 1980 óta ömlik Kínába, mivel azonnal jó üzletet sejtettek benne. Így más földrészekről, országokból is szállítják a sok elavult eszközt, szétbontják, kivonják belőlük a valamire még felhasználható anyagot, miközben óriási kárt tesznek a környezetben és az emberek egészségében. Az e-hulladék egyik legnagyobb lerakata a Sanghajtól délre fekvő Taizhou városa, ahol a hulladéktemetők már befedték az egész környező dombvidéket.

Kínában egyre nagyobb környezeti probléma az elektronikus alkatrész hulladék

Évente több száz tonna elektronikus berendezés hulladék érkezik Kínába feldolgozásra Európából, Észak-Amerikából, Japánból és Dél-Koreából.

Kanton tartományban Shantoutól mintegy 60 kilométerre fekvő Guiyu városában az elektronikus berendezéseket alkatrészeire bontják és az így visszanyert anyagokat továbbfeldolgozásra helyi vállalatokhoz szállítják tovább. A berendezések bontása meglehetősen kezdetleges eszközökkel történik. Kalapáccsal szétverik őket, a vezetékekről leégetik a szigetelést, savas maratással különítik el a nemesfémeket - minden környezetszennyezést és egészségkárosodást okoz az ott dolgozóknak.

Az üzemek körül a talaj szürke színt vesz fel és mindent az elégetett berendezések üszkös maradványai borítanak. A fekete talajvíz miatt virágzó üzletággá lett az ivóvízellátás lajtoskocsikkal.

A hulladékhasznosítási üzlet a nyolcvanas években indult be a régióban. Guiyu környéke a gyakori áradások miatt nem alkalmas mezőgazdasági művelésre, ezért hamar gyökeret vert az új üzletág, ami a kilencvenes évekre már a régió vezető iparágává nőtte ki magát. Korábban többnyire Tajvan űzte "piszkos üzletet", onnan azonban az egyre szigorodó előírások miatt lassan kiszorult és áttette székhelyét a szárazföldre. A vállalkozók a falvakból a magasabb kereset reményében a városokba áramló képzetlen munkásokat alkalmazzák. Mivel az üzlet semmiféle speciális technológiát nem igényel, sőt tőkeigénye sincsen a lakosságnak már mintegy 80 százaléka, azaz százezer fő foglalkozik vele. A vándormunkások számát szintén százezerre becsülik.

Az elektronikai hulladékok feldolgozásából származó környezeti problémák láttán a kínai kormány 2002 augusztusában betiltotta a számítógép és printer részegységek importját. Az import azonban illegális csatornákon, főként Hongkong közvetítésével változatlanul folyik tovább. A helyi önkormányzatok is igyekeznek fellépni az ipar ellen, az azonban nehezen megközelíthető helyekre húzódott vissza és áttért az éjszakai műszakra.

Az alapanyag ellátás azonban már egyre kevésbé szorul importra. Az 1978-ban kezdődött kínai gazdasági és piaci reformok óta rohamosan gyarapodik a lakosság ellátottsága elektromos háztartási berendezésekkel. Ezeknek az első generációja már megérett a selejtezésre. Számítások szerint az idén legalább ötmillió személyi számítógépet, hatmillió darab mosógépet és négymillió darab hűtőgépet kell kivonni a forgalomból és elhelyezni valahol. Guiyuban egyre növekszik a Pekingből és más nagyvárosokból érkező szállítmányok tömege. Guiyu vidéke már olyannyira átalakult az évtizedes hulladékfeldolgozás miatt, hogy már már lehetetlennek tűnik normalizálni a helyzetet.

A China Daily szerint ezek a műhelyek igen kezdetleges technológiát használnak, és emiatt nagy mennyiségű veszélyes hulladékot szórnak szét környezetükben. Így például a Kvangtung tartományban fekvő Kuijü (Guiyu) városban már nincsen ivóvíz és a gyermekek több mint 80 százaléka szenved ólommérgezésben.

Százezrek élnek a nyugati szemétből
A pekingi környezetvédelmi hivatal felvette a kapcsolatot az ügyben az Európai Unióval. Kína szigorítani akarja a szemétimport és szemétfeldolgozás ellenőrzését.

Guiyu város utcáin, a környéken és a városon kívüli folyóparton is halmokban áll az elektronikai hulladék, amelyet a munkások kézzel bontanak szét. Egy közeli falu teljes lakossága kábelégetéssel foglalkozik: az így nyert fémet eladják. A környék vizeiben az egészségügyi határérték tíz-százszorosát is meghaladja a nehézfémek aránya, de a tevékenység mintegy 100 ezer ember megélhetését biztosítja.

A kínai Kuijü a világ egyik legnagyobb elektronikai hulladékfeldolgozó központja, ahová évente közel egymillió tonnányi kiselejtezett televízió, számítógép, mobiltelefon és egyéb, néhány éve még a legújabb csúcstechnológiának számító elektromos berendezés érkezik.

A higiénikus és biztonságos újrahasznosítás kifejlesztése túl drága lenne, de az elavult hulladékfeldolgozó technikák alkalmazása a falvakban katasztrofális eredményekel is járhat: a helyi lakosok körében a bőrbetegségek, a krónikus fejfájás, a gyomor és bélrendszeri megbetegedések és fekélyek igen gyakoriak.

Egy 2007-es kínai tanulmány kimutatta, hogy a kezdetleges hulladékfeldolgozás Kuijüben összefüggésbe hozható a helyi gyermekek vérének magas ólomtartalmával is, ami akár csökkent szellemi képességeket is eredményezhet.

Az elektronikai termékekben található veszélyes anyagok környezetre ártalmas hatása akkor jelentkezik, ha a nem megfelelően feldolgozott hulladékokból csapadékvíz vagy égetés hatására az addig kötött állapotban levő mérgező anyagok feloldódnak, s ilyen formában a környezetbe jutva szennyezik a levegőt, földet és vizeket

Vissza a készítőknek – évente több millió tonna illegális szemétszállítmány érkezik a fejlődő világ országaiba. Az elektronikai hulladékok legnagyobb részét Kínába, Indiába és Afrikába szállítják, ahol az e-szemét feldolgozásának költsége tizede a fejlett országokénak.

15 éve Kuijü még rizstermelő közösség volt, 1995-ben kezdett elektronikus hulladékot importálni. A 28 faluból álló területen 130 ezer állandó lakosnak és 100 ezer Kína belső területeiről érkezett vendégmunkásnak biztosít megélhetést az e-szemét.

Az elektromos kábeleket nappal szétválogatják, éjszaka pedig elégetik, hogy a műanyagburok leolvasztásával könnyebben hozzáférjenek a drótok belsejében található értékes rézhez. A huzalok égetésekor keletkező füst a levegőt erősen szennyező, mérgező gázokat tartalmaz.

A ventillátor a nyomtatott áramkörök olvasztásakor keletkező mérges gázok elfújására szolgál. A kábelekhez hasonlóan itt is hő segítségével nyerik ki az újrahasznosítható fémeket. Egyes adatok szerint tízezer számítógép felhasználásával ilyen módon akár egy kilogrammnyi arany is előállítható.

Kis családi vállalkozások keretében zajlik a munka, Kuijü lakóinak 60-80%-a a hulladékfeldolgozó iparágban dolgozik.

Egyesek a beérkező hulladék szétválogatására és az újbóli felhasználás szerinti csoportosítására, míg mások a nyomtatott áramkörök olvasztására, savfürdő alkalmazására, esetleg a műanyagrészek hasznosítására specializálódtak.

A helyi víz olyan szennyezett, hogy feketére színezi a teát, ami importált, palackozott vízzel készítve halványsárga színt ad. A talajvíz erős szennyezettsége is az elavult hulladékfeldolgozási technikák alkalmazásának egyik súlyos következménye.

Az Egyesült Államokban évente 100 millió mobiltelefont, és naponta mintegy 130 ezer számítógépet selejteznek le. Ugyanakkor a fejlett világ országai közül az USA az egyetlen, amelyik mindmáig nem ratifikálta a veszélyes hulladékok országhatárokon túlra szállításának és elhelyezésének ellenõrzésérõl szóló Bázeli Egyezményt.

Mialatt a világ vezetői országai az egységes fellépésen, a szabályok betartatásán és ellenőrzésén fáradoznak, addig az államok mellett a gazdasági szereplők, az elektronikai termékeket gyártó cégek is felismerték a környezettudatos vállalatvezetés fontosságát és kezdenek lépéseket tenni a hatékony újrahasznosítás kialakításának irányába.

A Greenpeace 2006-ban készítette először útmutatóját a „legzöldebb” elektronikai termékeket gyártó cégekhez. A folyamatosan frissített lista a 18 legnagyobb számítógép-, mobiltelefon-, televízió- és játékkonzolgyártó vállalatot rangsorolja a mérgező vegyi anyagok feldolgozása, újrahasznosítási és klímavédelmi stratégiájuk alapján.

(forrás: demokrata.hu, greenfo.hu, fn.hu, kitekinto.hu)