A Normafa környékének állatvilága

Korhadt fák lakói

Az erdőben sétálva sokfelé láthatunk a földön látszólag haszontalanul heverő korhadt fákat, fatönköket. Ezek nem ”hanyagságból” ottfelejtett fatörzsek, hanem az erdei ökoszisztéma fontos részvevői. A korhadó fák ugyanis csak látszólag élettelenek! A holtfák – legyenek azok fekvők, vagy lábon állóak – elengedhetetlenül fontos életterei bizonyos élőlényeknek és szinte teljesen önálló életközösségeknek adhatnak otthont. Ha kissé elidőzünk egy-egy tuskó mellett, vagy megfordítunk néhány rönköt, megfigyelhetjük micsoda élet van ezekben! Barna százlábúak (Lithobius forficatus), erdeicsótányok (Ectobius sp.), különféle pókok kerülhetnek a szemünk elé, amelyek mind-mind egyedi módon alkalmazkodtak az itteni körülményekhez. A tarka kéregpoloskák (Aradus versicolor) például lapított testükkel könnyedén préselik be magukat a kéreg alá. Hosszú locsolócső-szerű szívósörte segítségével táplálkoznak, amelyek - hogy ne legyen útban - feltekerhetőek.

Számos rovar számára „óvodaként” funkcionál egy-egy elhalt fatörzs, lárvakorukat ugyanis itt töltik. Ilyen például a nagy bíborbogár (Pyrochroa coccinea), amely kezdetben más fajok lárváival, kifejlett korában pedig nektárral táplálkozik. Legnagyobb hazai bogarunk, a nagy szarvasbogár (Lucanus cervus) lárvái is itt fejlődnek. A fa rostjaival táplálkoznak és öt év kell a teljes kifejlődésükhöz. A hímek hatalmasra nőtt rágója a nőstényekért való küzdelemben játszik fontos szerepet. A hegedülő csercincér (Prionus coriarius) nősténye a kéreg repedéseibe rakja a petéit. A kikelő, akár 5-7 centiméter hosszúságúra is megnövő lárvák hatalmas járatokat rágnak a korhadó fák pudvásodó belsejében.

Elbűvölő pillangók

Az erdei utakon gyakran találkozhatunk hernyókorában a csalánon táplálkozó kis rókalepkével (Aglais urticae), a nappali pávaszemmel (Inachis io), valamint a hajnalpír lepkével (Anthocharis cardamines) amelynek hím példányai narancssárga szárnyvégükről könnyen felismerhetőek. A kora nyári időszakban a réteken gyakoriak a boglárkalepkék. Számos fajuk ismert, köztük a Normafa környékén él a csillogó boglárka (Polyommatus amandus) és a nagyfoltú hangyaboglárka (Maculinea arion). Igazi ritkaságnak számít a Harang-völgyben előforduló csíkos boglárka (Polyommatus damon), amely az egész Kárpát-medencében már csak itt található meg.

Ne ijedjünk meg tőlük!

Erdei sétánk során szemünk elé kerülhetnek az erdők és tisztások hüllőfajai. Leggyakrabban az erdei siklóval (Elaphe longissima) és a törékeny gyíkkal (Anguis fragilis) találkozhatunk. Ezek könnyen felismerhető, teljesen ártalmatlan állatok. Az erdei sikló rendkívül jól mozog a cserjék ágai között, sőt az érdesebb kérgű fák törzsén is ügyesen felkapaszkodik. A törékeny gyík már lomhább, és kevésbé tud elmeneküli üldözői elől. Hatékony védekezési módszere a ragadozók ellen az öncsonkítás, elvesztett testrésze azonban hamar újra kinő. Elevenszülő, azaz nem rakja le tojásait, hanem testében hordja, amíg ki nem kelnek. Ivadékait ezután élve szüli meg. A Budai-hegyekben előfordul még a rézsikló (Coronella austriaca). Az erdei siklóhoz hasonlóan igen gyors mozgású, óránként közel 9 km-es sebességgel siklik az aljnövényzet között, ami egy láb nélküli hüllőtől nem csekélység!

Madárvilág az erdőben – A fák orvosai

Tavasszal a harkályok kopácsolásától hangos az erdő. Az ún. dobolás, amikor a madár villámgyorsan vagdossa maga előtt az ágcsonkot, a párkereséssel és a territórium védelmével kapcsolatos. A Budai-hegyekben a nagy fakopáncs (Dendrocopos major) gyakran hallatja dobolását. A párban álló hímek naponta százszor-kétszázszor dobolnak, a pár nélküliek viszont akár öt-hatszáz alkalommal is. Táplálékuk a költési időszakban főként az ágak felületén levő levéltetvek, hernyók, az őszi és kora tavaszi időszakban jellemző, hogy a fákban mélyebbre vésnek különféle farontó rovarok után. A fekete harkály (Dryocopus martius) hasonlóan rovarokkal, pókokkal táplálkozik. Nyelve vékony, messze kiölthető. Szigonyos vége alkalmas arra, hogy rovarokat, rovarlárvákat felszúrjon vele és a járataikból kihúzzon. Odúja 35-50 cm mély amit a kemény bükk törzsében néha egy hónapon keresztül készít! A zöld küllő (Picus viridis) szinte kizárólag a talajon élő hangyákkal táplálkozik és több mint 10 cm-re képes kiölteni hosszú nyelvét! Élénk, zöld tollruhájáról, piros sapkájáról könnyen felismerhető.

Kedves erdőlakó madaraink az erdei pinty (Fringilla coelebs) a vörösbegy (Erithacus rubecula), a meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes), az avarban motoszkáló fekete rigó (Turdus merula), és a madáretetők gyakori vendégei a szén-, és kékcinegék (Parus major, P. caeruleus).

Az erdei várak

A legnagyobb erdei „várépítő mester” a borz (Meles meles). Ritkán kerül a szemünk elé, mert éjszaka jár táplálék után és nagyon óvatos. A borzvár azonban igen feltűnő és könnyen felismerhető. Nagy kiterjedésű, akár 5 m mélyen elhelyezkedő járatait generációk építik. A bejárat mellett sekély gödrök, az „illemhelyek” mutatják, hogy a borz szobatiszta és soha nem piszkít a vackába. A vörös róka (Vulpes vulpes) is földbe vájt üregekben lakik, de alkalmas helyeken a föld fölött is felüti sátorfáját. Ő maga nem nagyon szeret üregeket vájni ezért leggyakrabban az üresen maradt borzvárakat foglalja el. Azt, hogy melyik állat lakik az üregben, viszonylag könnyű eldönteni, a rókavár környéke ugyanis felettébb büdös. Előfordul olyan eset is, amikor a borz és a róka közös várat használ.